A hírnév ára

64

- JungKook –

A novemberi japán fanmeetingen kívül nem volt külföldi utunk tervezve, amit most egyáltalán nem bántam. Az év hátralevő időszakában meghalni nem volt időnk, nemhogy bármi másra. A szokásos díjátadók gyors egymásutánban lezajlottak, és mi több időt töltöttünk a próbateremben, mint a dormban.

A szüleim felköltöztek Seoul-ba az itteni lakásba, de anya nagyon sokat volt nálunk. Nem mertem a történtek után HaNa-t egyedül hagyni, így amikor próbák miatt nem tudtam hazamenni, ő vigyázott a kincseimre.

A díjátadókon taroltunk, mindenhonnan elhoztuk a daesang-ot. El tudom képzelni, hogy a konkurens bandák mennyire várják, hogy bevonuljunk, vagy jöjjön valami botrány és tűnjünk el. A bevonulásról azonban még semmi hír, bár időről időre felröppennek hírek, miszerint bennünket mentesíteni fognak, mert az államkasszába nagyon sok pénzt teszünk bele. Őszintén? A hócipőnk tele van már ezzel, hogy mégis kik vagyunk mi, amiért velünk ennyire kivételezni kellene, mások sem haltak bele, mi is ki fogjuk bírni. Soha egyetlen szóval nem kértük, és nem is céloztunk arra, miszerint nem akarnánk eleget tenni ezen kötelességünknek, sőt. Én kifejezetten várom, na jó, most hogy HaNa és a kicsi van nekem, már nem akkora elánnal vonulok majd be, ha eljön az idő.

A januárt a stúdióban és a próbateremben töltöttük az új album előkészületeivel, és én már minden éjszakát otthon töltöttem, mert bármelyik pillanatban érkezhet a baba, erről pedig semmi pénzért nem maradnék le. A kis lurkó olyan boksz meccseket játszott az anyja hasában, de ő csak mosolygott. Ahányszor odatettem a kezem, mindig rúgott egyet, lehet focista lesz majd belőle.

Január közepén épp a stúdióból jöttem haza, mikor HaNa derekát fogva sétált a nappaliban.

- Kicsim, minden rendben? – kérdeztem ijedten.

- Azt hiszem, a fiunk odabenn kicsinek találja a helyét ... ha nem a vesémet próbálja lerúgni, akkor a hasamat akarja kilyukasztani. Csak a derekam ne fájna ennyire ... aúú ... - rántotta össze magát.

- Mi történt?

- Megjött ... megjött az első fájás.

- Akkor induljunk a kórházba?

- Nem, nem kell, ezzel még nincs itt az idő.

- Mit segítsek? Ha kicsit megmasszírozom a derekad ... gyere, ülj a kanapéra – vezettem oda, majd mögé ülve óvatosan, körkörös mozdulatokkal igyekeztem a fájást elmulasztani. Amikor egy újabb görcs rántotta össze, átöleltem és hasát simogattam. – HaNa, menjünk be! – kérleltem.

- Nem kell, csak fel kell jegyezni, milyen időközönként jönnek a fájások.

Órák teltek el így, gyengéd simogatással, masszírozgatással, vagy csak átölelve egymáshoz dőlve. Néha halkan dúdoltam, ami elbágyasztotta egy időre, de egy mindent elsöprő fájdalom jelentkezett nála.

- JungKook-ah ... induljunk.

Abban a pillanatban ha álmos is voltam, kipattantak szemeim, és azonnal kerestem az összekészített táskát. Segítettem átöltözni, ráadtam a cipőjét, kabátot, majd telefonáltam anyának, hogy elindultunk a kórházba.

Szerencsére még éjszaka volt, így gyorsan beértünk a kórházba, és ott sem botlottunk kíváncsiskodó emberekbe. Maszk volt rajtunk, de csak egyetlen ember ismerjen fel, és vége mindennek.

Természetesen VIP szobát kértem HaNa-nak, ezek teljesen elszeparáltak a kórház többi részéről, egy külön szárnyban vannak. Saját tusolóval rendelkezik minden szoba, és a hozzátartozó részére kanapé is rendelkezésre áll.