A hírnév ára

48

Kedves olvasóim, az elmúlt hét kimaradt, nézzétek el nekem. Én már javában készülődöm a karácsonyra, és az életem is zűrössé vált ... De itt vagyok, bár a problémáim nem oldódtak meg ... :)

- HoSeok –

Az életem ... romokban. Próbálom eltitkolni az érzéseim, több-kevesebb sikerrel, de a társaim nem hülyék. Átlátnak rajtam. A fájdalom, amit SoYeon hiánya miatt érzek, talán sosem fog elmúlni. Viselem az álarcom, amit a rajongók, a média felé mutatok, de ha elfordulok ... sírni volna kedvem. Vagy épp törni-zúzni dühömben. Bár én olyat nem tudok.

Belevetettem magam a munkába, többet voltam a próbateremben, mint a dormban. A lakásom is elkerültem, mert minden szeglete csak rá emlékeztetett. Bárhová néztem, csak az ő mosolygó arcát láttam.

Rengeteg felkérésünk volt ahogy a turnéról hazatértünk, és nem kicsit felpörögtek az események is körülöttünk. Megkaptuk a kulturális érdemrendet, iszonyatosan nagy elismerés ez ilyen egyszerű fiatal srácoknak, mint mi vagyunk. Mindannyian mondtunk néhány mondatot köszönetképp, leginkább az armyknak, hisz nélkülük nem értük volna el ezeket az eredményeket. Soha nem lehetünk elég hálásak nekik a töretlen támogatásért, hogy hisznek bennünk. Persze nem feledkezhetünk meg az ügynökségről sem, az ott dolgozó emberek, a staffosok, no meg a családjaink. Szavakkal nem lehet elmondani, mennyit köszönettel és hálával tartozunk nekik.

Aztán gyülekeztek a felhők a fejünk felett, egyre jobban. Az egyik díjátadón az énekeseink nem igazán álltak a helyzet magaslatán, ráadásul épp egy világsztárral volt közös fellépésünk. JungKookie álma valósult meg, hogy Charlie Puth és ő együtt énekeltek, majd a Fake Love dalunkat adtuk elő együtt. Nem tudom mi történt, de Jimin talán még életében nem hibázott ennyit, és Jin meg Taehyung is bele-belerontott a dalba. Szerencsétlen maknae hozta egyedül a formáját, próbálta menteni a menthetőt. A csalódott moraj, majd a másnapi bulvárhírek nem igazán tettek jót egyébként is rossz hangulatunknak. Kimerültek voltunk, örültünk ha három órányit tudtunk aludni.

A japán turné előtt aztán robbant a bomba, szinte szó szerint. Valami ráérő pihentagyú utálkozó előkapart egy fotót Jiminről, amikor egy gombafelhőt ábrázoló pólóban virított. Persze ez aztán olyan vihart kavart, állami szinten is volt némi adok-kapok ebből. De könyörgöm, ez a szerencsétlen egy évvel ezelőtt a Liberation Day ünnepségén viselte ezt, és semmi olyan sugallata nem volt, hogy helyesli azt a rohadt atombombát. A japánok vérig sértve érezték magukat, egy rakás tv show-ból kitiltottak, már úgy volt, hogy a turnét visszamondjuk.

Aztán mi lett ebből? Jimin megint magára vette az egészet és újfent ki akart lépni. Előkapartak itt mindent, nácizmussal vádoltak bennünket egy tavalyi fellépésünk miatt, próbáltak belénk rúgni jó nagyot. Majdnem sikerült, de PDnim ismételten higgadt fejjel megoldotta a dolgot. Nem elég, hogy egy halom bocsánatkérést intézett mindenhová, elénk tett egy új szerződést. Újabb hét évre úgy, hogy az első még le sem telt. A bizalma töretlen irántunk, és ez erőt adott egy kis időre. Megilletődve, épp mint öt évvel ezelőtt, könnyek között írtuk alá mindannyian.

Félve utaztunk el Japánba, tartottunk némi atrocitástól, sőt egyes fanatikus csoportok a koncertek bojkottálását és tüntetéseket is kilátásba helyeztek. Jimint nem hagytuk egy pillanatra sem magára, szinte testőrként fogtuk közre. Mint aki bűnös, úgy viselkedett, lehajtott fejjel, hatalmas napszemüvege mögé bújva mutatkozott mindenhol. A koncerteken sírva kért bocsánatot minden japán rajongótól, az egész országtól, és mélységes tiszteletéről biztosította őket. Mint kiderült, a rajongók nem fogták ezt fel oly tragikusan, mint amennyire ezt beállították, ők nem fordultak el sem Jimintől, sem a BTS-től.

Gond nélkül zajlott le a turné, de hazaérve a szobatársam megváltozott. Ígéretet tett, hogy soha többé nem fogja a kommenteket elolvasni, hogy nem veszi ennyire a szívére a dolgokat, és nem fogja állandóan önmagát hibáztatni mindenért. Néhány nap múlva leesett az állam, mikor megláttam a jobb oldalán virító feliratot. Egy tetkó? Na ő lett volna az utolsó, akiről ezt el tudtam volna képzelni. De megtette. JungKookie irigykedve nézte az ismerős szót. Nevermind. Mint három éve, csak azt le lehetett mosni. Ezt nem. Ez örökre vele lesz.

Megkezdődtek az év végi díjátadók, mindegyiken jelöltek voltunk több kategóriában, és majdnem mindet sikerült el is hoznunk. PDnim talán jövőbelátó, hisz megmondta nem egyszer, hogy nem vagyunk még a csúcson, még van ez sokkal feljebb is.

A Melon Music Awards gáláján láttam őt. Díjat is nyertek, a legjobb új női előadó díját. Mosolygott, mikor átvette, és én büszke voltam. Nagyon. A fellépésüket megbabonázva néztem, különösen SoYeon rap előadását. Tudtam, hogy tehetséges, és fejlődött is az elmúlt időszakban. Annyira szerettem volna segíteni neki, tanítani ... Nem tudtam levenni róla szememet, hosszú barna haja lebegett utána, és csak fájt a szívem, egyre jobban.

Néhány nap múlva jött a MAMA díjátadója. A szokásos nagyszabású felhajtás, hisz ez az év legnagyobb díjátadója Ázsiában, az itt nyert díjak a legértékesebbek. Sajnos SoYeon csak a koreai díjátadóra volt hivatalos csapatával, míg mi a másik kettőre, Japánban és Hong Kongban voltunk. Meg akartuk adni a módját mi is, hogy sok jelölést kaptunk, és egy hagyományőrző introval vezettük be a fellépésünket. Ez a hármas mindig is egy jó felállás volt, Jimin és a maknae nagyon odatették magukat.

Talán a fáradtság, talán az év végi ünnep közeledte, vagy a meghatottság a sok daesang miatt, fogalmam nincs miért, de amikor az utolsó díj átvételéhez a színpadra vonultunk, már remegtem. Mindenképp meg akartam köszönni, hogy zsinórban harmadszor kapjuk meg az év előadója díjat, de nem úgy sikerült. Csak szorongattam a díjat a kezemben és próbáltam megszólalni, de a torkomat szorító gombóctól és a feltörő könnyeimtől alig tudtam épkézláb mondatot elővarázsolni. Végül sírás közepette elmotyogtam köszönetem, miközben JungKook is könnyeivel küszködve fordított hátat a nézőknek. Az én drága szobatársam átölelve próbált megvigasztalni, és a társaim is sorban mondtak köszönetet az évek során nyújtott töretlen támogatásért.

Nem gondoltuk, hogy így elhatalmasodnak rajtunk az érzelmek, de amikor Jin hyung beszédében említette az év eleji mentális problémáinkat, meg hogy szóba került a feloszlás is, a közönség egyszerre hördült fel. És ekkor már Taehyung sem bírta tartani magát, kezét arca elé emelve sírt. Tudtuk mindannyian, hogy Subin jutott eszébe, hogy elhagyta őt, és ő sem tudta elfelejteni a lányt. Mint ahogy én sem SoYeon-t.

Sírtunk, mindannyian sírtunk. A síró maknae magához ölelte Taehyung-ot, és akkor ott mindannyian csak arra tudtunk gondolni, nem szabad feladnunk sosem, lehetnek irigyeink, lehetnek utálóink, bánthatnak bennünket, de mi együtt erősek vagyunk. Együtt, heten, a világ ellen.

A média hetekig foglalkozott a díjátadón elhangzott feloszlás gondolatával, vajon mi történhetett, hogy a világon oly népszerű együttes egyáltalán felvetette ezt a lehetőséget, hogy milliók bálványaiként miért akartuk abbahagyni. Sosem adtunk magyarázatot. A lelkünk sérült, a szívünk fájt, de ezt csak mi tudtuk heten. Nem akartuk megosztani senkivel. Nem akartuk, hogy ezen csámcsogjon az összes bulvárlap, a pletykarovatok, kiszínezve, elferdítve. Ez a mi életünk, csak ránk tartozik. Visszahozni már úgysem lehet, ami elmúlt.

Elérkeztünk hát ahhoz az eseményhez, ami a történet megírásához adott ötletet. Vajon hogyan tovább ... ?