A hírnév ára

22

- JungKook –

Tudtam, hogy a szüleim a karácsonyt otthon töltik, tehát nem fogunk összefutni. Szerettem volna legalább egyetlen estét úgy eltölteni HaNa-val, hogy ne az utcán fagyoskodjunk, vagy a kávézóban ücsörögjünk. Kettesben akartam lenni vele, ahol nem lát senki, nem kell állandóan azt vizslatni, ki fog felismerni. Magamhoz akartam ölelni, összebújni vele, csókolózni, csak ... szeretni akartam és védelmezni. Nem tagadom, megfordult a fejemben komolyabb dolog is, de biztos voltam benne, hogy HaNa nem áll még erre készen. Mondjuk nekem sincs tapasztalatom ilyen téren, de hát nem olyan bonyolult az.

Úgy terveztük a srácokkal, hogy karácsonyra mindenki hazautazik, és az újév első napjaiban találkozunk. Én karácsony másnapján akartam elutazni, mert HaNa igent mondott a dormba történő meghívásomra. Mindent elterveztem, tudtam ki mikor hagyja el a lakást, és aztán miénk lehet. Bevásároltam mindenféle nasit, innivaló egyébként is volt otthon. Elköszöntem a srácoktól, és rohantam fürdeni. Nem akartam kiöltözni, de egy jobb farmeromat húztam magamra, majd pólót, pulóvert, végül fekete bakancs és kapucnis kabát és már indultam is.

Igen kreatív módon a bolt mellett volt a találkozóhely, és nem is vártam sokat.

- Szia – köszöntöttem egy óvatos kis csókkal, majd ha nem látnak már a kíváncsi szemek, többet is adok neki. – Fázol?

- Kicsit, de nem vészes.

- Nem lakunk messze, hamar ott leszünk.

Fejembe húztam kapucnimat és cseppet sem tétovázva fogtam meg kezét és dugtam zsebembe. Meglepetten kuncogott, de nem tiltakozott.

Nem igazán járkáltak az utcákon, így akadálytalanul értünk haza. Óvatosan léptem be az ajtón, mondván sosem lehet tudni, hátha valamelyikük mégis visszajött, de a lakás szerencsére üres volt. A nappaliba tereltem HaNa-t, és már készítettem a tálcára egy kis ennivalót.

- Nagyon szép lakás – nézett körbe, s én a tálcát letéve mögé léptem és átkaroltam. Éreztem, ahogy mellkasomnak dől, és haját félresöpörve nyomtam apró kis puszikat nyakára. Libabőrös lett és reméltem, hogy nem azért, mert nem esett jól. Magam felé fordítottam, és csak gyönyörködtem arcában.

- HaNa ... nem tudod mennyire vártam, hogy végre kettesben legyünk, hogy senki elől ne kelljen bujkálnunk.

- Tudom, de hozzánk nem lehet ...

- Tudom, a nevelőapád miatt. Azóta ... azóta nem bántott? – fürkésztem szemeit.

- Nem.

- Valamit már rég meg szerettem volna tenni.

- És mi lenne az?

- Szeretnélek megcsókolni ... igazán.

Milyen édes, elpirult, és szégyenlősen hajtotta le fejét. Ujjaimmal felemeltem állát, és felváltva pásztáztam arcát szemei és ajkai között. Gyengéden hajoltam ajkaira, de hamarosan olyan szenvedélyben forrtunk össze, hogy mikor elváltunk egymástól, csak kapkodtuk a levegőt. Még néhány ilyen, és istenemre mondom felrobban a szívem. Alig tudtam lecsillapítani, annyira zakatolt.

- HaNa, az ajándékod ... még nem is adtam oda.

- Már megkaptam, a telefon ... így is költségbe verted magad.

- Csss ... - tettem ujjaim szájára – azt csak úgy kaptad, hogy tudjunk beszélni. Ha már a nevelőapád volt olyan paraszt, hogy tönkretette. Az ajándékom – vettem elő egy kis dobozt zsebemből – ez lesz – és átnyújtottam. Meglepetten nézte, és sejthette, hogy valamilyen ékszert rejt. Lassan nyitotta fel fedelét, majd ámulva emelte ki a tartalmát.