A hírnév ára

45

- JungKook –

Amerika ... csodálatos. Az armyk tomboltak, és iszonyúan jó érzés volt a színpadon, hallani ahogy velünk együtt énekelnek. Fárasztó heteken vagyunk túl, rengeteg műsorba meghívtak, tévé, rádió egyaránt, de azért néha el tudtunk szabadulni pihenni is.

Az ENSZ-nél tett látogatásunk hatalmas megtiszteltetés volt, és NamJoon hyung odatette magát a beszédével. Igaz, hogy ott nem értettünk belőle szinte semmit, de amikor elkészült vele, felolvasta nekünk, hogy mégis képben legyünk. Még a repülőn megírta, finomítgatta, míg mi átaludtuk az utat.

Magunk mögött hagyva a sikeres amerikai turnét a magán repülőgéppel átruccantunk Európába. Indulás előtt azonban újabb meglepetés ért bennünket. Bang PD videóhívást kezdeményezve könnyes szemekkel közölte a hírt, miszerint állami kitüntetést fogunk kapni. Mit? Értetlenül néztünk egymásra, mire PDnim elcsukló hanggal folytatta.

- Fiúk ... ezt a díjat ... idézem ... - olvasta a remegő kezeiben tartott papírlapot – a nemzeti kultúra és a nemzeti fejlődés előmozdítása érdekében végzett kiemelkedő érdemeiért a kultúra és a művészet terén ... ezért kapjátok. Én ... nagyon büszke vagyok rátok.

- PDnim ... ezt ... - NamJoon nem tudta folytatni, elakadtak szavai – ezt a díjat ... önnek köszönhetjük, hiszen ön indított el bennünket ezen az úton.

- Fiam, ha ti nem ilyenek vagytok ... akarhattam volna én bármit, sosem tartanánk itt. Ez a ti érdemetek.

A hírt lehozta a hazai sajtó, miszerint 'a fiú együttes hét tagját ötödik osztályú Hwagwan kulturális érdemrenddel jutalmazzák'.

Európában szintén teltházas koncertek vártak ránk. Első két nap London volt a helyszín. Már túl voltunk a soundcheck-en, mikor a többiektől félrevonultam egy másik pihenőszobába. Nagyon hiányzott már HaNa. Bár gyorsan visszaszámoltam, mennyi is az idő otthon, szomorúan állapítottam meg, a barátnőm bizonyára még az igazak álmát alussza, hiszen hajnali négy óra volt. Önző módon azonban – igaz félve – elküldtem egy üzenetet, hátha észreveszi. Hiányzol. Csak ennyit. Meglepett, hogy azonnal válasz érkezett, talán mégis rosszul számítottam az időt. Videóhívást kezdeményeztem, látni akartam őt.

- Szia kicsim, felkeltettelek?

- Nem, már ... ébren voltam – hangja meghazudtolta ezt, oly fáradtnak tűnt. Félhomály volt a szobájában, alig láttam az arcát.

- Nagyon hiányzol, de már csak két hét és otthon leszünk.

- Te is hiányzol – oly kimért volt és halk, nem hagyott nyugodni egy gondolat.

- HaNa ... minden rendben van? – nem érkezett válasz, csak óvatosan bólogatott. – Kicsim, történt valami? Szeretnélek látni ...

- Most nem ... nem vagyok még teljesen ébren – iszonyú rossz érzés fogott el, és meg akartam bizonyosodni valamiről.

- HaNa ... nézz rám ... - közelebb hajoltam a telefonhoz, hogy jobban lássam, de erre mégsem voltam felkészülve. – Jézusom ...

A haja még eléggé takarta, de már ennyi is sokkolt. A jobb szeme alatt kékes-lilás elszíneződés, szája sarkán gyógyuló seb virított. Kezem ökölbe szorult, mert egyértelmű volt számomra, honnét is szerezte ezeket.

- Kicsim ... ki volt az? – kérdeztem elfúló hangon, s bár tudtam a választ, hallani akartam.

- JungKook ... nem mondhatom el ...

- Ki volt az? – ismételtem meg a kérdést erőteljesebben. HaNa szeme könnyes volt, és én nem voltam ott vele, hogy megvigasztaljam.

- A nevelő ... nevelő apám.