2018. december Hong Kong, az év legnagyobb díjátadója. A srácok ismételten elnyerték az év előadója díjat, ám a köszönetnyilvánítás fájdalmasabb, mint eddig bármikor. HoSeok képtelen elmondani a beszédét, hangja sírásba vész, majd szinte mindannyian...
Miután kiöntöttem szívemet JungKook-nak, visszavonultam szobám rejtekébe. Senkivel nem akartam most kommunikálni, csak aludni. Sokáig forgolódtam ágyamon, de nem jött álom a szememre. Nem akartam én összeveszni hyungjaimmal, de valahogy mindenki olyan feszült és ingerlékeny volt. Azt hiszik, csak nekik vannak problémáik? Jin és NamJoon alig tudtak táncolni mikor traineek lettek, és a sok gyakorlással egészen jól csinálják. Persze a mi koreóink a legnehezebbek, elhiszem, hogy vért izzadnak mire betanulják. Én hiába jártam művészeti iskolába, hiába voltam iskolaelső táncban, a rajongóink mégis mindig engem találnak meg.
Miért mindig én? Azt sosem veszik észre, ha Jin kihagy egy lépést, hogy mereven táncol? Csak arra figyelnek fel, hogy elcsúsztam a színpadon? Sokszor úgy takarítják le, hogy lekenik valami portaszítóval, de ettől meg úgy csúszik, alig tudunk megállni. Elég veszélyes ez, mert egy ugrás, egy forgás után ha rosszul esünk ... mindennek vége. Próbálom ezeket elbohóckodni, de a visszajelzések szerint béna vagyok.
Hónapok óta azzal ostoroznak a fanok, hogy kövér vagyok, fogynom kéne. Képtelen vagyok leadni már többet, hajnalig a gyakorlóteremben vagyok, meg a futópadon, alig eszem valamit, leginkább vizet és kávét fogyasztok. Mégsem megy le egy gramm se. Amikor a többiek kajához ülnek, mindig találok valami elfoglaltságot, hogy telefonálnom kell sürgősen, vagy azt mondom, már ettem. Tudják, hogy hazudok, és csak hallgatnak. Eleinte összevesztünk NamJoon-nal, mert leordította a fejem a koplalásért, aztán rájött, hiába is beszél. Már éhes se igazán vagyok, a gyomrom akkora lehet, mint egy madárbegy. Pedig hogy szenvedtem az elején, azok az illatok, meg a jóízű nyammogások, élvezet volt nézni, ahogy tüntetik el a dobozok tartalmát. JungKook meg bárhol, bármikor, bármennyit képes felfalni bármiből. Mégsem hízik, igaz rengeteget jár a konditerembe. Én meg csak koplalok, és nincs eredménye.
A tavaszi amerikai turnéra megint jelentkezett egy őrült, akinek valamiért nagyon szúrom a szemét, mert kijelentette, hogy le fog lőni mikor a színpadon állok. Nem az első alkalom, és még soha senkit nem fenyegettek meg. Mivel bántottam meg? Miért gyűlöl ennyire? Miért baj, hogy élek? Azokban az időkben sokszor voltam depressziós, és csak JungKook-nak meg HoSeok-nak köszönhetem, hogy nem hatalmasodott el rajtam. Nem hagytak összeomlani.
A turné minden helyszínén megerősített biztonsági szolgálat volt, többször átvizsgáltak mindent, senkit és semmit nem találtak. Csak blöff – mondták. De így kinek van kedve kiállni a színpadra, és szórakoztatni a közönséget, nevetni a rajongókkal együtt? Mindig úgy fellépni, talán tényleg itt van egy őrült, és már nem fogok lejönni a színpadról. Csak zsákban.
Ezek a történések sokszor elgondolkodtattak. Megéri ezt csinálni? Mennyi mindenről le kellett mondanunk, mennyi minden kimaradt az életünkből. Nem mehetek el a barátaimmal egy moziba, nem ülhetünk be sehová egy jót beszélgetni, mert ott tolongnának a rajongók mobiltelefonjukkal, és a sok lesifotót perceken belül viszontláthatnánk valamelyik közösségi oldalon.
Sokszor megfordult a fejemben, mi lett volna ha nem lépek be az ügynökséghez, ha nem debütálok? Kijárhattam volna az iskolát, jelentkeztem volna a táncművészeti főiskolára, aztán taníthattam volna egy tánciskolában. Lehetett volna barátnőm, akivel nyugodtan végigmehettem volna az utcán anélkül, hogy bármiféle atrocitás ért volna bennünket. Hiányzik egy társ az életemből, egy lány, akinek megfoghatnám a kezét, akit ölelhetnék, amikor randizunk csókolóznánk, elvihetném moziba, korizni, vattacukrot ehetnénk a vidámparkban, fagyizhatnánk vagy csak sétálgatnánk az utcán, a parkban. Ha sima hétköznapi ember lennék.
Aztán eszembe jutnak a srácokkal töltött közös emlékeim, a debütálás, a koncertek, a sikereink, a díjaink ... ők a családom. A Bangtan. A testvéreim, akikkel jóban-rosszban, örömben és bánatban együtt voltunk, vagyunk. Ha nem ismertem volna meg őket, nem ez az ember lennék. Sokat tanultam hyungjaimtól, sokat ökörködünk a maknae-val és Taehyung-gal. Ha mindez kimaradt volna az életemből, nagyon sajnálnám. Mindig azt mondtam, örökké szeretnék velük együtt lakni, ha már lesz valamikor családunk, akkor legalább a szomszédban, vagy egy utcában. Soha nem tudnék elszakadni tőlük.
Mindez a szeretet, amit kapunk egymástól, ami összetart bennünket, nem pótolja azonban azt, amire én vágyom. Szerelemre vágyom, arra, hogy szeressen egy lány, akinek csak én vagyok, és aki nem a menő idolt látja bennem, akinek nem azért kellek, hogy büszkélkedhessen velem, aki nem a bankszámlámat nézi, hanem engem. Park Jimint Busanból.
De honnét tudhatnám, hogy valóban én kellenék neki? Ki az a lány, aki elfogadná azt, hogy nem mutatkozhatunk nyilvánosan, hogy nem vihetem sehová, hogy az éjszakába nyúló próbák és a hetekig, hónapokig tartó turné miatt nem találkozhatunk? Ki akarna telefonon kapcsolatot, ki akarna ilyen barátot? Nem beszélve a rajongókról, akik állandóan a nyomunkban vannak, és ha kiderítenék a személyét, sosem lenne biztonságban tőlük. Nem gondoltam soha, hogy ilyen elvetemült, fanatikus rajongóink is lesznek, akik nem akarják, hogy barátnőnk legyen. Akik nem akarják, hogy mi is boldogok legyünk.
Nos, Jimin legbelső titkait, gondolatait olvashattátok. Én irtózatosan sajnálom őket, mert ez akár a valóságban is így lehet ...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
