2018. december Hong Kong, az év legnagyobb díjátadója. A srácok ismételten elnyerték az év előadója díjat, ám a köszönetnyilvánítás fájdalmasabb, mint eddig bármikor. HoSeok képtelen elmondani a beszédét, hangja sírásba vész, majd szinte mindannyian...
December elején Hong Kongban lezajlott az Mnet MAMA díjátadója, ami a legrangosabbnak számít Ázsiában. Miután tavaly hatalmas meglepetésre megnyertük életünk első daesang-ját a legjobb albumok között, reménykedtünk, talán sikerül újra begyűjtenünk valamit. Nem is kellett sokat várnunk, a Spring Day lett a legjobb zenei videó, és Pdogg sunbaenim megérdemelten lépett színpadra a legjobb producernek járó díjért. Fáradtak voltunk, ráadásul a Mic Drop-pal léptünk fel, és kihajtottuk a belünket is. Alig kaptunk levegőt, mikor a helyünkre mentünk, meg kellett állnom, hogy megtámaszkodjam. Mire végre felmásztam, hyungjaim aggódó tekintetét éreztem magamon. Levetődtem HoSeok mellé és próbáltam összeszedni magam.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva hyung.
- Igen, megmaradok – válaszoltam két fulladás között.
- Mondtam, hogy nem kell mindig százhúsz százalékon teljesítened – dorgált, de én csak döntöttem magamba a vizes flakon tartalmát.
Nem sokat pihenhettünk, mert az év előadója díj nyerteseként szólítottak bennünket. Ez volt az első ilyen díjunk, és vigyorogva, botladozva vonultunk átvenni jutalmunkat. Nem igazán voltunk szalonképesek a fellépés után, hiszen HoSeok ingjéből csavarni lehetett volna a vizet, de az enyém sem volt különb. Ráadásul nadrágomon kívül lógott, úgy néztem ki, mint akit leharcoltak.
Igazából erre a díjra nem is számítottunk, úgy gondoltuk a legjobb férfi előadó kategória a miénk, de minden fáradtságot elfeledve köszöntük meg az armyknak a rendíthetetlen támogatást és szeretetet. Mert miattuk kaptuk ezt, ők emelnek bennünket egyre magasabbra.
Az év hátralevő részére nem sok programunk volt, kisebb-nagyobb megszakításokkal három hét szünetünk is lehet, amire szükségünk is van. Már terveztem a karácsonyt, hogyan is töltsem HaNa-val, miközben újabb randin törtem a fejem. Nagyon hiányzott, és valami nem hagyott nyugodni. Folyamatosan úgy éreztem, nincs minden rendben körülötte.
A Wings turné háromnapos zárókoncertjét is letudtuk, a japán handshake eventtel pedig befejeződtek a hivatalos programjaink erre az évre. Egy hét volt karácsonyig, már megvettem Japánban az ajándékomat is a barátnőmnek, de látni akartam.
Hideg volt már ahhoz, hogy a parkban ücsörögjünk, egyelőre maradt a kávézó. Ráadásul december közepéhez képest enyhébb idő volt, a meteorológusok esőt jeleztek, nem kockáztathattam, hogy bőrig ázzunk valahol.
SoRa épp dolgozott, ezért kértem két forró csokit meg egy kis sütit, amivel elvonultam a legeldugottabb sarokba. Ez már lassan a törzshelyünk lesz. HaNa annyira pontosan érkezett, de valami fura volt rajta. Haja teljesen le volt engedve, ennyire még sosem lógott az arcába. Lehajtott fejjel közeledett, mintha ő lenne az idol és neki kellene rejtőznie.
- Szia ... - köszöntem és felálltam, hogy egy pillanatra magamhoz ölelhessem.
- Szia – válaszolt halkan, de elhajolt ölelésem elől, majd fejét lehajtva foglalt helyet szemben velem.
- Valami ... baj van? – kérdeztem aggódva, mire csak megrázta fejét. Nem lesz ez így jó. – HaNa, nézz rám ... kérlek ...
Továbbra sem válaszolt, és tudtam, hogy valami történt vele. Óvatosan álla alá nyúltam, hogy felemeljem leszegett fejét, de amit láttam ...
- Mi történt? Ki volt az? A nevelőapád? – és azonnal melléültem, hogy jobban szemügyre vehessem. Gyönyörű arcát bal szeme alatt egy zöldes-lilás monokli csúfította, és szemei könnyesek voltak.
- JungKook ... én ... - nem tudta tovább folytatni, mert hangtalanul sírni kezdett, csak rázkódó vállai árulták el mi történik. Magamhoz öleltem és próbáltam vigasztaló szavakat súgni fülébe, miközben százszor elátkoztam azt, aki kezet mert emelni rá. Lassan megnyugodott, mire óvatosan megpusziltam a színes foltot, de természetesen ajkait sem hagytam ki.
- Elmondod, mi történt?
- Meghallotta, mikor legutóbb telefonon beszéltünk. Azt mondta ... egy ribanc vagyok, de jó lenne ha ... ha pénzért csinálnám, hogy neki is adjak belőle ... Elvette a telefonom és összetörte, mire visszaszóltam és hát ... ezt kaptam – mutatott arcára.
- Akkor ... nincs telefonod? Hogy kaptad meg az üzenetem?
- JungKook ... a laptopomon is be tudok lépni – és egy kényszeredett mosolyra húzta száját. Na most jól leégettem magam, de csak az maradt meg a fejemben, hogyan fogom elérni. Venni fogok neki egy telefont karácsonyra. De addig?
- A múltkor ... a kezeden az a piros folt ... az is tőle származik? – kérdeztem csendesen, megsimogatva az ominózus területet, mire riadtan kapta rám tekintetét. – Tehát igen. HaNa, nem maradhatsz ott, el kell jönnöd.
- És mégis hová menjek? Senkim sincs ...
- A ... nagyszüleid ... esetleg?
- Apai részről nincsenek, vagy nem tudok róluk, anya szülei pedig idősek ... az ország másik végében élnek. Nem mehetek oda, itt járok iskolába, munkám van ...
- Nem vagy biztonságban mellette, legközelebb mi lesz? – kérdeztem kissé ingerülten.
- Tudok vigyázni magamra ... majd kerülöm.
Cseppet sem nyugtattak meg szavai, folyamatosan csak a megoldáson törtem a fejem. Bár volt egy lakásom Seoul-ban, pontosabban a szüleimnek, hiszen nekik vettem, mégsem tudtam volna oda költöztetni. A szüleim Busanban maradtak, a munkájuk is odaköti őket, de sűrűn jártak a lakásban, így tudtam velük találkozni. Hiányoztak. Gyerek voltam még mikor eljöttem otthonról, és sokszor sírtam éjszakánként. Olyankor mindig besunnyogtam Jiminhez vagy Taehyunghoz aludni.
Másnap elmentem és megvettem a telefont HaNa-nak. Nem a legújabb és legmodernebb típust, így is nehéz lesz rábeszélni, hogy elfogadja. A boltnál beszéltem meg vele egy röpke találkát, és amikor megjelent, csak úgy a kezébe nyomtam.
- JungKook ... ez mi? – kérdezte meglepetten.
- Ajándék ... csak úgy.
- Ezt ... nem ... nem fogadhatom el ... egy vagyonba került – és tolta vissza felém a szatyrot.
- HaNa, kérlek ... nem akarok felvágni a pénzemmel, de hidd el, ez ... apróság. Nem lehetsz telefon nélkül, hogy tudnék akkor beszélni veled?
- De akkor is ... visszafizetem majd, ha dolgozom.
- HaNa, nem kell kifizetned. Csak ... csak azt szeretném, ha hallhatnám a hangod. Mindig.
Hozzám bújt és átölelte derekam. Orrom ismét megcsapta az a varázslatos virágillat, melyet már a legelső alkalommal éreztem rajta. Átöleltem, majd álla alá nyúlva ujjammal megemeltem fejét. Csak néztem azokat a csillogó szemeket, és örültem, hogy boldognak látom. Nem sokat gondolkoztam, ajkaira hajoltam és megcsókoltam. Nem törődtem azzal, lát-e valaki, bár alig volt ember az utcán ebben az időszakban, csak érezni akartam őt, és szeretni. Akkor fogadtam meg, ha kell, az életem árán is megvédem őt mindenkitől.
Úgy tűnik, itt is akadnak problémák, elsősorban az, hol is tudnának találkozni? Aztán HaNa és a nevelőapja közötti viszony sem felhőtlen ...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
