2018. december Hong Kong, az év legnagyobb díjátadója. A srácok ismételten elnyerték az év előadója díjat, ám a köszönetnyilvánítás fájdalmasabb, mint eddig bármikor. HoSeok képtelen elmondani a beszédét, hangja sírásba vész, majd szinte mindannyian...
Amikor Jimin megosztotta velem a titkát, miszerint megismerkedett egy lánnyal, örültem. Tudtam mennyire hiányzik neki, mennyire vágyik a normális életre, egy normális kapcsolatra. Abban biztos voltam, hogy az a lány nagyon különleges lehet, hiszen hyung mellé csakis ilyen illik.
Nem is tévedtem, de az meglepetés volt számomra is, hogy grafikusnak tanul. Láttam a mesekönyvet, irtó aranyos ugyanakkor kiválóan kidolgozott rajzok voltak benne. Na az meg, hogy az anyja írta a mesét ... hát azokra én is emlékszem apró gyerekkoromból. Anya mindig olvasott belőle, és valahol a padláson bedobozolva még most is megvannak.
Jimin megváltozott. Szeme újra csillogott, és valami megmagyarázhatatlan mosoly ült az arcán. Boldog volt. Csak ennyi, és így hat rá? De mit is csodálkozok ezen, hiszen én sem vagyok különb. Ha már a titkok felfedésénél tartottunk, én is beszéltem HaNa-ról. Mikor a hazakísérési szerencsétlenkedésemet ecseteltem neki, Jimin majd kipukkadt a visszafojtott nevetéstől.
- De hyung, most miért? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- JungKookie ... hány éves is vagy? Tényleg kölyök vagy még.
- Nem vagyok kölyök, tudomásul vehetnétek már, hogy felnőttem, és nem az a félénk kisfiú vagyok akinek megismertetek – fordultam el tőle duzzogva.
- Jól van, csak tényleg ... hagyjuk – legyintett.
Végül is igaza volt Jiminnek. Olyan szerencsétlen vagyok, hiszen hol tudnék találkozni vele? Az armyk állandóan a nyomunkban vannak, lesifotóssal is összeakadhatok, így az utcai randi teljességgel kizárt. Persze lőttek a mozinak, a fagyizásnak, és minden egyébnek. Komolyan, kénytelen leszek a boltba hívni randira? Mérgemben az ágy végébe hajítottam telefonomat és hátradobtam magam az ágyamon. Két karomat összekulcsoltam szemeim előtt és próbáltam lenyugtatni magam.
Ekkor értettem meg Jimin problémáját. Én is elgondolkodtam azon, mi lett volna ha nem jelentkezek a meghallgatásra, vagy nem jutok be? Otthon Busanban kijártam volna a középiskolát, a vizsgára csináltattam volna egy jó kis tetkót a karomra. Amit most nem engednek az ügynökségen, mert az imázsunkba nem illik. Még alsó középiskolás koromban elhatároztam, hogy csináltatni fogok a karomra, és én fogom megtervezni. Már akkor is jól tudtam rajzolni, készítettem is jó pár tervet. Mikor középiskolás lettem, a zsebpénzemet azzal egészítettem ki, hogy egy tetováló szalonnak rajzolgattam. Természetesen most már nem kell ilyenhez folyamodnom, hogy plusz pénzem legyen, de még mindig rajzolok figurákat. Azóta jó barátságba kerültem Mijoo-val, a szalon tulajdonosával és megígérte nekem, ha rászánom egyszer magam, ingyen megcsinálja.
Szóval, érettségi után jelentkeztem volna a busani egyetemre, de igazából nem tudom, hogy grafikus szerettem volna lenni vagy testnevelés tanár, pontosabban taekwondo edző. Emellett még nyugodtam nyithattam volna egy tetováló szalont, de hogy én varrjam a bőrbe ... nem hiszem, inkább csak a tervezéssel foglalkoztam volna.
Aztán lett volna barátnőm, együtt járhatnánk egyetemre, egy kis albérletben összeköltözve, hogy mindig együtt legyünk. Reggelente ágyba vinném a reggelit, aztán a vacsorát együtt készítenénk, összebújva filmezhetnénk nagy tál pop corn vagy chips társaságában.
Csak akkor nem ismerhettem volna meg a társaimat, akik az évek alatt a testvéreim lettek. Gyerek voltam még mikor elkerültem otthonról, és ők mind a hatan vigyáztak rám, nevelgettek, segítettek ha nem ment valami a tananyagban, Jimin különösen kiváló volt matekból és kémiából, sokat köszönhetek neki, hogy nem buktam meg egyikből sem.
És a színpad ... nem gondoltam, hogy ennyire megbolondít. Ha most abba kellene hagynom, belehalnék. Imádok a reflektorfényben sütkérezni, és bár az utazások fárasztóak, de a fellépés mindenért kárpótol. Egyre népszerűbbek vagyunk, egyre több a rajongónk, no meg persze az utálkozók is. Már eddig is sok mindent elértünk, és hiszem, van még feljebb, egészen a legmagasabbra. Az armyk mindig mellettünk állnak, és mi imádjuk őket. De ennek sajnos ára van. Magányosak vagyunk. Ha csak felmerült pletykaszinten, hogy valamelyikünknek barátnője van, olyan zúgolódás volt a közösségi oldalakon, magunk is megijedtünk. Mire lennének képesek, ha valóban lenne valaki mellettünk? Miért várják tőlünk, hogy lemondjunk a szerelemről? Hiszen ugyanúgy imádnánk őket, nem szorulnának háttérbe. A szívünkben az armyk mindig is egy fontos helyen lesznek, de tudomásul kellene venniük, hogy mi is vágyunk a normális kapcsolatra.
Elővadásztam félrehajított telefonomat, és írtam egy üzenetet HaNa-nak.
'Szeretnék találkozni veled'
Nem tudtam, mikor tudja elolvasni, ezért nem írtam időpontot sem. Türelmetlenül doboltam a készülék oldalán, közben számba vettem minden lehetséges helyszínt. Kávézó? Nem, ott sokan vannak. A bolthoz hívjam? Ugyan már, ki akar egy boltnál randizni. Viszont a bolt mellett van egy park, ahol nem sokan fordulnak meg, talán ott tudnánk beszélgetni.
Majdnem eldobtam a telefonom ijedtemben, mikor üzenet érkezését jelezte. Remegő ujjakkal nyitottam meg a borítékot, de fülig érő szájjal olvastam.
'Ma órám van, de holnap délután ráérek'
Gyorsan összeszedtem a gondolataim, milyen programunk van holnapra, és visszaírtam, hogyha neki is jó, ötkor várom a parknál. Azonnal jött a válasz, és én már előre azt tervezgettem, mit fogok felvenni, és mit fogunk csinálni. Bár hetek óta beszélgetünk, még nem merem elmondani neki, mit is érzek. Csak szeretnék elmerülni gyönyörű szemeiben, szeretném selymes haját ujjamra csavarva játszani vele, megfogni a kezét, és ha engedné ... megcsókolnám. Olyan nagy kívánság ez?
JungKook is komolyabbra szeretné fordítani a dolgokat, és úgy hiszem, ez a kívánsága teljesíthető lesz ...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
