Step by step

7. fejezet

Vettem egy utolsó mély levegőt, mielőtt lenyomtam volna a kilincset. Halkan becsuktam magam után az ajtót. Kibújtam a cipőmből, levettem a kabátomat, és a fogasra akasztottam. Óvatosan felpillantottam, de senkinek sem tűnt fel az érkezésem. Zokniba bújtatott lábaimat halkan tettem egymás elé, így haladtam egyre beljebb a házban.

Aztán ahogy megpillantottam a hátát, és nagyot nyeltem.

- Sziasztok – motyogtam halkan, ahogy beléptem a régen látott nappaliba.

A helyiségben megfagyott a levegő, minden tekintetet felém fordult. Colette mosolyogva megfogta a jegyese kezét, anya meg apa pedig teljesen ledöbbenve meredtek rám. Szerencsétlenül álltam egyik lábamról a másikra. Kicsit kínosan éreztem magam a tekintetek kereszttüzében.

Miután összefutottam Ethannel és hazafelé tartottam, boldog voltam. Tudom, hogy mindezt annak a srácnak köszönhetem, és meg is fogom hálálni neki valahogyan. De mikor megláttam a mosolyomat a kirakat üvegében, rájöttem, hogy nagyon hiányzott már. Nem is tudom mikor mosolyogtam utoljára őszintén, de akkor este az történt, és úgy éreztem egy pillanatig, hogy minden teher, ami nyomta a vállamat, többé nem számít. Jó érzés volt boldognak lenni. Pont annyira volt már rá szükségem, mint a szüleimre. Ethan adta meg a kellő lökést, hogy itt legyek.

Végül erőt vettem magamon és megszólaltam. - Öhm... továbbra is katasztrofálisan sütök, de a közeli cukrászda még mindig finom sütiket csinál – emeltem fel a becsomagolt finomságokat.

Ahogy visszanéztem, már csak annyit láttam, ahogy anya elém lép. Leengedtem magam mellé a kezeimet. Anya ujjai a hajamba mélyedtek, ahogy magához szorított. Halkan sírt, örült, hogy végre újra magához ölelhet. Apa megpaskolta a hátamat, összeborzolta a hajamat. Colette egyszerűen csak a nyakamba ugrott, Tony pedig kezet rázott velem.

- Mesélj el mindent! – fogta meg anya a kezemet, és az asztal felé kezdett húzni. - Annyira kíváncsi vagyok, hogy mi történt eddig veled!

Csak lassan elmosolyodtam. A hűtőbe tettem a süteményt, majd helyet foglaltam a szüleim között. Egy ideig csak szemléltem a helyiségben, de végül belefogtam a mesélésbe. Úgy éreztem, hogy tartozom nekik azzal, hogy mindent elmondok. A sok szenvedést, fájdalmat, magányt. Ők a szüleim, és hónapokig hátat fordítottam nekik, ami nem volt helyes, és ezt nagyon jól tudom. Hiába próbálkoztak olyan sokáig felvenni velem a kapcsolatot, én végig ellöktem őket magamtól.

Egyszer sem szakítottak félbe, és amikor végül elhallgattam, anya csak megsimogatta az arcomat, és annyit mondott: - Most már itthon vagy.

És úgy is éreztem magam, mint aki hazaért.

Anya végül melegített nekem az ebédből, amiről lecsúsztam, és jólesően ettem a házi kosztot. Közben pedig meghallgattam miről maradtam le az elmúlt hónapokban. Colette az esküvőről kezdett beszélni, Tony pedig olyan szerelemittasan hallgatta a nővéremet, hogy nem győztem szívecskéket hányni. Mikor megismerkedtek, már akkor tudtam, hogy ők nekik sírig tartó szerelmük lesz. Az egész kapcsolatukat belengte a szerelem és az őszinteség.

- És arra gondoltam, hogy lehetne Cameron a neve, ha lány – mosolygott rám Colette, ezzel kirángatva a gondolataimból.

Letettem a villámat, és összehúztam a szemeimet. – Azt próbáld meg!

Tony csak nevetett, majd halántékon csókolta a nővéremet.

Anya arról mesélt, hogy arra gondolt, hogy felmond. Nem szereti a munkáját, vagyis ez nem igaz. A munkahelyét nem szereti. Apával azon ügyködnek hónapok óta, hogy helyet keressenek anya saját vállalkozásának. Mikor ezt meghallottam, azonnal megöleltem anyát. Évekkel ezelőtt is utálta a főnökét, és a kollégáit, de végre rászánta magát a változásra. És a jelenlegi helyzetemben én tudom, hogy ez mennyire nagy szó. Megtenni azt, amit már régen meg kellett volna. Apa csak annyit mesélt, hogy nagyon hiányoztam már nekik. Vele minden rendben, csak... hiányzott a fia.