Step by step

25. fejezet

Hátralöktem a srácot, ő pedig röhögve gurult arrébb a parkettán, majd felpattant. Megpróbáltam eliszkolni előle, de elkapott, és magához szorított. Nem tudtam eldönteni, hogy mocskos dolgokat, vagy éppen túl nyálas dolgokat gügyögött nekem, mert vagy visított, vagy túl halk volt, sőt, még a karjával félig meg is fojtott. Nehéz volt ennyi mindenre koncentrálni egyszerre.

Amikor sikeresen levakartam magamról, tényleg tudtam arra figyelni, amiért jöttünk. A sok dalt - ami ment random -, végig freestyle-val vittük végig mind a ketten. Én próbáltam visszaidézni a régi mozdulatokat, emlékezni próbáltam a tanáraim szavaira, és kiélvezni minden egyes percét. Éreztem azért a határaimat, nem ment minden azonnal, vagy éppen zökkenőmentesen, és a tüdőm sem bírta annyira, mint régen. Természetes volt, hiszen lassan egy éve nem mozogtam ennyire intenzíven, és mégsem éreztem ijedtséget, hogy elvesztettem volna valamit.

Ittam jó pár kortyot, majd visszagurítottam a táskámhoz az üveget, miközben Ethan mögém lépett és hátulról átkarolta a derekamat. – Egy igazi tehetség a pasim – dörmögte a fülembe.

- Jaj, fejezd már be! – csaptam karon.

- Zavarba jöttéééééél? – kérdezte vigyorogva.

Igen, határozottan, de már nem is látszott annyira, mert már ki voltam eleve pirulva elég rendesen. Amikor már a testem ordított, hogy elég lesz, lenyújtottunk, és pakolászni kezdtünk. Mikor az irányába néztem, láttam, hogy a telefonját nekidöntötte egy másik puffnak, majd mikor a kezébe vette a készüléket, vigyorogva nézte a képernyőt miközben nyomkodott rajta párat.

- Te felvetted? – kérdeztem tőle hitetlenkedve.

- Még megköszönöd.

Hitetlenkedve pislogtam rá, de már túl fáradt voltam ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Bezártuk a helyet, és elindultunk haza. Egyikünk sem szólt semmit az úton, otthon pedig sietve lefürödtünk mindketten, és a szobánkba telepedtünk le.

- Köszönöm a mai napot – mondtam neki, ahogy a vállára hajtottam a fejemet. A hajamba puszilt, mire jólesően felsóhajtottam.

Kimerítő volt a nap nem csak testileg, de lelkileg is, de örültem, hogy elindultam azon az ösvényen, amin lennem kellett. Ha nem is lesz esélyem újra az ösztöndíjra, ha már nem tudok versenyeket nyerni, legalább magamnak be tudom bizonyítani, hogy megtettem minden tőlem telhetőt. A falnak vetettem a hátamat, és nyakig betakaróztam, miközben vártam, hogy Ethan abbahagyja a dolgát. Végül felém nyújtotta a mobilját, én pedig kérdés nélkül elvettem, és elindítottam rajta a videót. Visszanézve a mai napomat, eszembe jutott, hogy régen mit néztem volna. Hogy mennyire borzalmas a technikám, hogy mennyire nem vagyok ütemben, mi nem stimmel. Most csak annyit láttam, hogy táncolok, és ez megnyugvást adott nekem.

Megvágtam a videót – vagyis kivágtam azokat a részeket, amin Ethan is rajta volt -, majd továbbítottam a nővéremnek. Úgy éreztem, hogy tudnia kell arról, hogy mi történik velem, ha már félévet elvettem tőle.

„Ethan vette fel, igaz?"

„Igen"

„Kivágtad belőle, mi?"

„Természetesen"

„Valld csak be. Foghíjas, ronda, kopasz, és vagy nyolcvan éves. Vagy csak szimplán kitaláltad."

„Haha"

„Komolyan öcsi, látni akarom a teljes verziót"

„Majd. Egyszer"

Ethan visszajött egy pohár vízzel, míg én bebújtam teljesen az ágyba, és magamra húztam a takarót. Megállt mellettem, majd küldött felém egy csókot. – Na? Melléd bújhatok, vagy annyira boldog vagy, hogy már az örömöd mellé sem férek?