Step by step

15. fejezet

Még nem ment le teljesen a nap, de a lámpák már fel voltak kapcsolva. Összébb húztam magamon a kabátomat. Ethannek meg sem kottyant a hideg. Fogalmam sincs milyen vére van, de néha irigylem tőle.

- Kösz a vacsorát.

- Semmiség – vontam vállat egy elégedett mosoly kíséretében. - Van valami úticélunk? – kérdeztem tőle, amikor már vagy a negyedik utcát hagytuk el sorban.

- Nincs. Csak megyünk, amerre a lábunk visz.

Jól hangzott. Viszont most, hogy újra kettesben voltunk, zavart, hogy hirtelen semmit sem tudok kérdezni tőle. Vagyis tudtam volna mit, csak nem mertem. Szinte láttam magam előtt Colette ideges fejét, és ahogy veri a fejemet mit tudom én, akár egy téglával. Igaza volt. Tényleg elég szerencsétlen vagyok. Ilyenkor én sem hiszem el, hogy voltak már kapcsolataim. Bár valljuk be, azok sem voltak valami hosszú életűek. Hamar kifulladtak, sőt, talán sosem volt szikra sem. De Ethan... annyira másnak ígérkezik. Valami normális is lehetne belőle, nem pedig csak néhány kefélés.

Hirtelen elkezdett csörögni a telefonja, mire felé kaptam a tekintetemet. Kivette a zsebéből, majd megnézve ki az, felsóhajtott, és a füléhez tartotta. Bocsánatkérő tekintettel fordult felém, de én csak a fejemet ráztam. – Hali! – szólt bele a készülékbe. A hangja kissé szomorkásnak hatott. – Nem, bocsi. Nem. Nem tudom. Talán majd máskor. Valamikor. Nem vagyok egyedül. Mi? Jó, szia!

- Programod lett volna? – kérdeztem tőle azonnal, ahogy eltette a mobilt. – Nyugodtan menj! Miattam ugyan nem kell itt maradnod.

Csak a fejét ingatta. – Nem. Szívesebben vagyok most veled.

Már nyitottam volna a számat, hogy mondjak valamit, de végül nem tettem. Ezt körülbelül fél percig bírtam. – Ki volt az?

- A... legjobb barátom – felelte egy kisebb fintor kíséretében.

- Legjobb barát?

- Az volt – javította ki magát sietve. - Már csak egy ismerős.

Értetlenül oldalra billentettem a fejemet. Az arcom láttán felnevetett.

- Érdekel?

- Persze.

Azon a pofátlanul helyes arcán megjelent egy széles mosoly, ami szépen lassan halványodni kezdett. A tekintete a távolba révedt, sokáig hallgatott. Végül belekezdett. – Volt egy nagyon jó barátom. Tényleg. Sülve-főve együtt voltunk. Még általános iskolában haverkodtunk össze, ez pedig kitartott a gimiben is. Az a tipikus fiúbarátság volt, az a fajta, ami életed végig tart. Hát, mégsem úgy volt – röhögte el magát kedvtelenül. – Nem érdekelt sosem, ha pletykáltak rólam. Leszartam. De mikor az állítólagos legjobb haverod a hátad mögött fűnek-fának lehord, meg azt mondja mindenkinek, hogy mindennap másik pasival bújok ágyba, mert faszhiányom van... Ott azért nálam is elszakad valami.

Próbáltam megemészteni a hallottakat, és azt a fontos információt, amit elhintett. Azt terjesztették róla, hogy pasikkal kavar. Tehát... akkor választ kaptam a legnagyobb kérdésemre. Van esélyem nála. Vagyis nagyobb, mint eddig gondoltam volna. Akár most már nyugodtan rá is mozdulhatnék. Simán. Ha nem lennék beszari.

Ethan megállt a zebránál, én pedig mellé zárkóztam. – A gimi utolsó évében megszakítottuk a kapcsolatot. Nekem könnyebb volt, őt pedig leszartam – folytatta. Újra megpróbáltam a szavaira fókuszálni, és nem a saját kis örömtáncomat lejárni. – Azóta eltelt pár év. És mint kiderült mindenkit elmart maga mellől a személyisége miatt. Nem volt valami kellemes néhány megmozdulása. Én ugye társaságot váltottam, és most olyan barátaim vannak, akik elfogadnak, és ha véleményük van azt is a szemembe mondják.