Step by step

6. fejezet

A munkában már az arcomra fagyott a mosoly, ahogyan a vevőket szolgáltam ki, de legalább Louis nem szidott le, mert tahó vagyok. Felvettem a rendeléseket, hátra mentem a konyhára, hogy néha beálljak segíteni, aztán felszolgáltam. Így telt el három napom. Még műszakot is cseréltem, hátha másra is tudok gondolni a családomon kívül, de képtelen voltam rá. Colette üzeneteit hanyagoltam kissé, és otthon is csak enni mentem ki meg fürdeni. Vagy csak éppen sétálni, hátha egyszer újra összeakadok azzal a sráccal, de semmi ilyesmi nem történt. Az újévem egy kalap szar volt ezidáig, és nem is igen látszott úgy, hogy bármi is változni fog.

- Vacsora! – hallottam meg Melody kiáltását a konyhából.

Ledobtam a telefonomat az ágyra, és lassan feltápászkodtam. Lily éppen megterített, majd rám mosolygott, ahogy meglátott. – Na, te is előbújtál?

Lehuppantam az egyik székre, államat a tenyerembe támasztottam. Csak dünnyögtem valamit a lánynak, de nem igazán érdekelte a némaságom. Kezdtek mind a ketten hozzászokni, hogy elzárkózom ismét.

Megköszöntem a vacsorát, majd halkan elkezdtünk enni mindannyian. A lányok próbáltak bevonni a beszélgetésükbe, de nem fogott az agyam rájuk. Képtelen voltam fókuszálni a hangjukra, vagy a mondandójukra. A gondolataim állandóan visszakanyarodtak oda, amikor ott álltam a szüleim háza előtt, de képtelen voltam bemenni. Néha még ezzel is álmodtam, és egyenesen rémálommá vált. Felfalt a ház, a szüleim megöltek, a nővérem öngyilkos lett... undorító dolgokat vetített elém az agyam.

Arrébb toltam a villámmal egy szem borsót. Hova a fenébe tartozom én? Nincsenek barátaim. Nincsen családom. Nincsen álmom, csak egy egész jól fizető munkám, hogy ne haljak éhen. Marha sokra megyek ezzel az egésszel.

Lenéztem a félig üres tányéromra. Anya is rengetegszer főzött ilyet, és imádtam, de ahogy Melody csinálja... megkeseredik az étel a számban. Más az íze. Nem érzem benne az otthon ízeit. És ez mindennél jobban hiányzik. Az otthon.

Letettem a villámat. Ki a franc vagyok én? Egyáltalán mi a francot csinálok az életemmel? Komolyan így akarok élni? Eljárok dolgozni, aztán hazajövök sajnáltatni magamat, és kezdődik minden elölről? Ez így komolyan rendben van nekem? Ennyire szánalmas lennék?

Két kezet éreztem, ahogy az arcomra simul. Döbbenten emeltem fel a tekintetemet Melodyra, aki csak bátorítóan rám mosolygott. Eltoltam magamtól a kezeit, letöröltem a könnyeimet. Motyogtam valamit a kajáról, majd felálltam, és a szobámba vonultam. Magamra csuktam az ajtót, homlokomat a fának döntöttem. Mi a francot művelek? Semmi értelme az önsajnáltatásnak. Most már tényleg semmi értelme.

Kinyitottam sajgó szemeimet. Kell valami figyelemelterelés. Bármi. Akármi.

Halk kopogást hallottam az ajtó másik oldaláról. Bármit, csak Melodyt ne.

- Cam? – hallottam meg a hangját, mire halkan felnyögtem. A veszekedésünk óta nem is bírok a szemébe nézni. Olyan érzés, mintha kiismert volna, és ezt mindennél jobban utálom. Mert nem megismert, hanem kiismert. – Figyelj... nagyon rossz nézni, ahogy lógatod az orrodat...

Ezt képtelen vagyok megint végighallgatni.

Kinyitottam a szekrényem ajtaját, és ahelyett, hogy magamra zártam volna, kivettem belőle egy pulóvert, áthúztam a fejemen, a zsebembe süllyesztettem a kulcsaim és a mobilom, majd kitártam az ajtót, ezzel meglepve Melodyt. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, kikerültem őt, és sietős léptekkel elhagytam a lakást, gyors lekapva a fogasról a kabátomat. Még hallottam a lépcsőházban, ahogy utánam kiált, de nem törődtem vele, egyszerűen csak el akartam húzni onnan a fenébe.