Step by step

4. fejezet

Ijedtemben azonnal felpattantam, de kissé elzsibbadt lábaim tiltakoztak a hirtelen mozdulattól. Egy srác lépett ki az épületből, aminek a falának támaszkodtam. Az utcán lévő lámpák egyike kissé megvilágította az arcát, és a lélegzetem is elakadt. Gyönyörű zöld szemei voltak. Annyira gyönyörűek, amik képesek lettek volna álmaimban is kísérteni.

Aztán kinyitotta a száját, csókolni való ajkai közül pedig egy mély hang zendült fel. - Minden rendben? - kérdezte, miközben oldalra billentette a fejét.

Fekete hajáról csöpögött a víz, vagy éppen a hó, a köztünk húzódó távolság pedig túl nagynak tűnt. Eddig reszkettem a hidegtől, most mégis úgy éreztem, hogy lángol a testem. Lassan bólintottam, és kipislogtam a szemeimből a havat és a könnyeket. Már észre sem vettem, hogy sírtam. - Igen - csikartam ki magamból valami hangféleséget.

Közelebb akartam lépni hozzá. Olyan közel, amennyire csak lehet. Kezemet szépséges, angyali arcára akartam simítani. Meg akartam cirógatni a puhának tűnő bőrét. Bele akartam túrni göndörödő sötét tincseibe. El akartam veszni a szemeiben.

Kezdek megőrülni.

- Eltévedtél?

- Nem tudom – motyogtam magam elé bambán. Lassan elmosolyodott, nekem pedig a térdeim megremegtek, és azzal fenyegettek, hogy menten összeesek. Lehet valakinek ennyire szép a mosolya?

- Ha szeretnéd, útba igazítalak. Őshonos vagyok a városban. Úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet.

Nem akartam még hazamenni. Annyira nagy bűn lenne azért imádkozni, hogy vele maradhassak még egy kicsit?

- Én... igazából... - kezdtem volna bele halkan, de szerintem az autók hangja elmosta az enyémet.

Közelebb lépett, és ekkor láttam, hogy az arcán izzadtságcseppek gördültek végig. Fölém magasodott, így kissé hátrébb hajtottam a fejemet, hogy a szemeibe nézhessek. – Meg fogsz fázni. Komolyan, segítek hazajutni.

Ott akarok lakni, ahol te – akartam mondani, de még időben a nyelvemre haraptam. Tényleg kezdek megőrülni.

Lassan elmondtam neki a címemet, ő pedig azonnal hátat fordított nekem, és elindult előre. Amikor nem követtem, megtorpant. – Gyere! – biccentett maga felé a fejével.

A lábaim maguktól mozdultak, hamar utolértem őt. Csendben haladtunk egymás mellett. A havazás kissé alább hagyott, de már mindegy volt mindkettőnknek, hiszen teljesen átfagytunk. Megtöröltem az arcomat a víztől és a könnyektől. A kezdeti sokk, amit a srác okozott, kezdett elmúlni, és a reszketés újra a testem fölé kerekedett. A zsebembe dugtam a kezeimet, de felesleges volt. Mindenem csupa víz volt.

Tompán hallottam egy motornak a zúgását, de már csak annyit érzékeltem, hogy ujjak kulcsolódtak a karomra, és közelebb húztak a falhoz. A járdára felcsapódó latyak csak a cipőm orrát érte el. Tekintetemmel tovább követtem a száguldó autó útját, majd felnéztem a srácra, aki időközben elengedett.

- Kösz – motyogtam neki.

Csak biccentett, majd újra megindult, én pedig követtem őt. – Mióta vagy idekint? – kérdezte hosszú hallgatás után.

- Fogalmam sincs.

És tényleg nem tudtam. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, nem tudtam mennyi az idő, és igazából nem is érdekelt, mert hazamenni sem akartam nagyon. Melodynak a szemébe sem akartam nézni, mert talán igaza volt, és a lényegre tapintott. Nem volt erőm egy hosszú beszélgetéshez, amiben ki van vesézve az utóbbi hónapjaim.

Tekintetemet mereven a srácnak a hátára szegeztem. Egy ideig fel sem tudta dolgozni az agyam, hogy csak dzseki van rajta, de mikor végre elért a tudatomig az információ, a hideg is kirázott. - Nem fázol? – csúszott ki akaratlanul is a számon.

Hátrapillantott rám a válla felett, rám mosolygott. – Jól bírom a hideget.

Na de ennyire?

Lassította hozzám a lépteit, így egymás mellett haladtunk csendben. Ahelyett, hogy kínos lett volna, megnyugtatott. Talán a jelleméből adódóan, vagy csak azért, mert végre nem a múltamon járt az eszem. Nem tudom. Tényleg nem. De megnyugtatott.

- Mit csinálsz idekint karácsonykor?

Halkan felmordultam. – Menekülök.

Felé sandítottam, és láttam, hogy meghökkent az őszinteségtől. – Ha akarod... nekem elmondhatod...

Csak a fejemet ráztam. Egy idegenre rábízni a legsötétebb titkaimat, nem éppen normális dolog lenne a részemről. Tócsákba gázoltam, kavicsokat rúgtam félre. Már nem érdekelt, hogy vizesebb leszek, teljesen mindegy volt már nekem. Átfagytam, fáztam, és éhes is voltam már.

- És te mit csináltál? – kérdeztem vissza nagysokára.

- Nekem volt egy kis elintézni valóm a testvéremnek. Igazából csak beugrottam a helyére, és már jöttem is.

- Ne haragudj, hogy belém botlottál.

Lemosolygott rám, és nem tudtam nem észrevenni a piros orrára hulló hópelyhet. Az arcán rózsák gyúltak a hidegtől, de basszus, annyira helyes volt így!

- Igazából, örülök, hogy beléd botlottam – szakított ki a gondolataimból mély baritonja.

Amikor a környezet kezdett ismerőssé válni, a fájó gondolatok is kezdtek visszatérni. Nem akartam felmenni a lakásba, és hazajönni sem akartam még. De amikor a srác felé fordultam, csak a szemeire tudtam fókuszálni.

- Hát, akkor itt is vagyunk.

- Kösz, hogy hazakísértél – szólaltam meg végül.

Csak vállat vont. Göndörödő tincseit kisimította a szeméből, majd lemosolygott rám. – Akkor jó... éjt...? – kérdezte kissé furcsán, amivel mosolyt csalt az arcomra.

- Igen, valami olyasmi.

Tett egy lépést hátrébb, de nem szakította meg a szemkontaktust. – Örülök, hogy épségben hazaértél.

Lassan bólintottam, és én is tettem egy lépést hátrébb. Ahogy nőtt köztünk a távolság úgy éreztem, hogy még közelebb akarok lenni hozzá. Végül intett és hátat fordítva nekem elindult arra, amerről jöttünk. Utána kiálthattam volna, vagy csak utána mehettem volna, vagy újra eltévedhettem volna, vagy egyszerűen felhívhattam volna magamhoz. Csakhogy képtelen voltam rá. Biztonságban hazahozott, még ha ő nem is maradt velem, és még a nevét sem kérdeztem meg.

Kinyitottam a tömb ajtaját, és lassan fellépcsőztem. A lakás előtt álltam legalább öt percet, mikor végre meguntam a hideget, és lenyomtam a kilincset. Becsuktam magam után az ajtót, halkan felsóhajtottam. Éppen kibújtam a cipőmből, mikor dobogó lépteket hallottam meg közeledni. Melody kisírt szemekkel megállt velem szemben. Arcát újra könnyek futották el, én pedig lehunytam a szemeimet, és már csak a nekem csapódó testét éreztem. Igyekeztem megtartani mindkettőnk súlyát.

Melody pedig keservesen felzokogott. Nem tudtam mást tenni, csak magamhoz ölelni.