Step by step

10. fejezet

Már lassan tíz is elmúlt, mikor végre a kezembe vettem a mobilomat, és visszakapcsoltam azt. Amióta hazajöttem csak a szobámban gubbasztottam, és próbáltam megemészteni a mai napot. Ethan azt az embert testesíti meg, aki voltam. Aki még titkon még mindig lenni akarok. De a visszahúzó erő – az a bizonyos kattanás – nem engedi el a torkomat, és megállás nélkül fojtogat. Ethan semmiről sem tehet. Azt sem tudja, hogy mi a fene bajom lett. Egyszerűen csak összeestem, aztán elmenekültem és fel sem hívtam.

- Egy katasztrófa vagyok – motyogtam magam elé.

Megvártam, amíg életre kel a mobilom, majd egyet sóhajtva megnyitottam a névjegyek között. Kikerestem Ethan nevét, de meg is álltam. Az ujjam a száma felett lebegett. Már nagyon késő van az ilyenhez. Nem kéne ilyenkor zaklatnom. De egy üzenet nem árthat... Megígértem neki, hogy jelzek, ha itthon vagyok, és valahol a szívem mélyén reméltem, hogy várja, hogy írjak neki.

Végül egy mély levegőt véve rányomtam az új üzenetre. Lassan pötyögni kezdtem.

„Fogalmam sincs, hogy jó számra írok-e de..."

Kitöröltem a leírt szavaimat. Mit kéne írnom neki?

„Szia, Cam vagyok!"

Megint kitöröltem a szavakat. Miért ilyen rohadt nehéz?

„Kösz a mait megint"

- Argh! – nyögtem fel idegesen.

Félredobtam a mobilomat, megdörzsöltem égő szemeimet. Egy roncs vagyok.

Ez már rég nem a múltadról szól – szólalt meg halkan bennem egy hang. Valahol talán a józaneszem volt az. Itt már minden arról szólt, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan közeledjek egy srác felé. Félek értelmezni a jeleit, egyszerűen, mi van, ha csak barátként tekint rám maximum én pedig túl sokat akarok beleképzelni? Egyszerűen csak kötődni akarok valakihez?

Hirtelen ötlettől vezérelve a kezembe fogtam a mobilom, és rányomtam a hívás gombra. Amikor realizáltam ezt, elnyomtam egy szitokáradatot, és a fülemhez tartottam a készüléket. Kinyomhatnám. De akkor egy gyáva fasz lennék, és bármennyire is illetlenség ilyenkor hívni mást, önző módon hallani akartam Ethan hangját még ma egyszer.

- Cam? – szólalt meg tétován a vonal másik oldaláról.

- Igen. Szia.

- Hála istennek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Már lerágtam a körmeimet. Azt hittem rosszul írtam be a számom, vagy valami, aztán ki tudja, hogy mikor látlak legközelebb vagy...

- Nem hívlak nagyon későn? – vágtam a szavába egy kisebb mosollyal az arcomon.

- Későn? Ilyenkor járok haza mindig.

- Nem tűnik valami egészségesnek.

- Csak tíztől van melóm – felelte hanyagul. Kisebb csend telepedett közénk, amitől kínosan feszengve az ablakomhoz sétáltam. Felültem a párkányra, fejemet a hideg üvegnek döntöttem. - Hogy vagy? – kérdezte végül, valószínűleg a kisebb kiakadásomra utalva.

- Jól. Egész jól.

Nem tűnt akkora hazugságnak.

- Tudod... kicsit megijesztettél... - vallotta be hosszas csend után.

A szívem körül melegséget éreztem a szavai hallatán. – Sajnálom.

- Olyan volt az arcod, mintha... egy világ omlott volna össze benned.