Step by step

37. fejezet

- Cam... - nyöszörögte Ethan.

- Mi van...? – dünnyögtem félálomban felé. A telefonom idegesítően csörgött. – Miért szól az ébresztő már most?

A telefonomért nyúltam, és már éppen húztam volna el az ujjam a képernyőn, amikor megláttam, hogy nem az ébresztő szól, hanem anya hív. Azonnal felültem az ágyban, igyekeztem kidörzsölni a szememből a maradék álmot. – Na végre! – szólt bele anya a készülékbe, ahogy felvettem.

- Baj van?

- Colette-nél elfolyt a magzatvíz. Most mennek be a kórházba.

- Úristen... - motyogtam magam elé. Egy héttel korábban jön a kis Sophie. Pár óra és nagybácsi leszek. Nagybácsi leszek! – Oké, azonnal indulok.

Kinyomtam a telefont, és lerúgtam magamról a takarót. Igyekeztem visszapörgetni a fejemben az időt, hogy hogyan jutottunk el ilyen hamar a kilencedik hónapig, de minden összefolyt. Az elmúlt három hét csak a melóból, és a gyakorlásból, meg az óráimból állt ki. Világomról nem tudtam. Fel sem tűnt, hogy a nővérem hamarosan megszüli a keresztlányom.

Magamra kaptam a legközelebb eső ruhákat, amiknek a fele valószínűleg nem is az enyém volt, de nem érdekelt. Már a kilincsen volt a kezem, amikor eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül. Ethan lázasan csillogó szemekkel figyelt félálomban. Visszaléptem az ágyához, és azonnal a homlokára simítottam a kezemet. – Szerintem lejjebb ment – suttogtam neki. – Hogy érzed magad?

- Mint a mosott szar – köhögte. – Hova mész?

- Beindult a szülés.

- Sajnálom, hogy nem mehetek veled.

Félresimítottam arcából a tincseit. – Pihenj, oké? Pár óra, és visszajövök. Kérsz valamit?

- Vizet.

- Hozom a gyógyszeredet is – álltam fel az ágyról sietve. Szegény az utóbbi időben elég beteges volt, hetekig köhögött, és folyt az orra, ami hol javult, hol rosszabbodott, és két napja sikeresen be is lázasodott. Mint kiderült az a tipikus „meghalok" beteg volt. A lázát nehezen bírtuk lejjebb vinni, még Lily csoda-undi-kotyvaléka sem segített neki. Nem akarom tudni, hogy miket rak bele, de engem mindig kirántott a takonyból és az ilyen szarokból. Bevittem a gyógyszerét, meg egy pohár vizet, és megvártam amíg beviszi azokat a szervezetébe. Jól betakargattam és megpusziltam. – Pihenj. Ha pedig kimászol az ágyból, köntöst fel, és papucsba bele.

- Jó, jó, csak menj már – hessegetett el fáradtan. – Üdvözlöm tesódékat. És puszild meg Sophiet helyettem is.

Még egyszer utoljára megpusziltam, megigazítottam rajta a takarót újra, és már rohantam is ki a házból a hajnali órákban. A buszra várnom kellett negyedórát, de addig egyhelyben járkáltam megállás nélkül, és csak arra bírtam gondolni, hogy menten elájulok az izgalomtól. A családunkban nincsenek kisgyerekek már, és igazából nem is nagyon értek a kicsikhez, valószínűleg ezért. De a keresztlányomat úgy fogom szeretni, mint még soha senkit. Ahogy buszra fel majd leszálltam, rohantam a kórházhoz. Apa kint várt az épület előtt, így még nem is kellett hülyét csinálnom magamból, hogy nem tudom merre kell mennem. Az elkövetkezendő pár óra teljesen összefolyt. Anya fel s alá rohangált, Colette fájásai, Tony pánikolása, és az, hogy megállás nélkül a körmömet rágtam. De amikor Tony kijött a szobából izzadtan, kipirultan, de egy büszke mosollyal az arcán...

- Egészséges kislány.

Anya könnyezve ölelte meg a férfit, apa is és én is férfias ölelést váltva gratuláltunk neki. Míg vártuk, hogy a kis Sophie-t rendbe tegyék, lemossák, addig Colette-hoz bementünk. Még mindig zihált, vörös volt az arca, tiszta izzadtság volt. Az ágya mellé léptem, és megpusziltam őt. – Lehetnék az a tipikus kisöcsi, aki elkezd már basztatni, de egyszerűen büszke vagyok rád.

- Pukkadj meg – érkezett a fáradt válasz. Nevetve kisimítottam a homlokából csapzott tincseit. Anyaék kimentek, hogy hozzanak valamit inni. – Hol a pasid?

- Lázas. Otthon fekszik, de üdvözöl titeket, és a kicsit is.

- Helyes – biccentett, belefúrva az arcát a párnába. – Tony, be kell érned ezzel a gyerekkel, mert négy évig én egy újabbat ki nem nyomok magamból!

Tony röhögve csókolta meg a tesómat. – Hidd el, egyszerre elég lesz egyet elkényesztetni.

Az ápoló bekopogott, majd be is jött, kezében a keresztlányommal. Colette azonnal felült, és már nyújtotta is a kezét a lánya felé. Az ápoló pár alap információt elsorolt, majd magunkra is hagyott minket. Colette teljesen megbabonázva nézte a lányát, Tony pedig nem is igyekezett visszatartani a könnyeit. Ránéztem a bebugyolált kis csöppségre, és egy apróság azonnal megmosolyogtatott. Ugyanúgy volt egy anyajegy a homlokán, ahogyan nekünk a tesómmal.

Nem vagyok egy nagy telefon buzi, de lefotóztam őket, ahogyan először a kezükben fogják Sophie-t, illetve ahogyan anyáék is. Amikor anya óvatosan a kezembe adta a keresztlányom az első gondolatom az volt, hogy bárcsak itt lenne Ethan is. Összenéztem a Tonyéval megegyező szempárral, és nem bírtam megállítani a száguldó gondolataimat, hogy egyszer majd a saját gyerekemet fogom majd így a kezemben.

***

Óvatosan bementem a szobába, de Ethan halkan horkolva aludt. A homlokára csúsztatva a kezemet, megnyugodva tapasztaltam, hogy lejjebb ment határozottan a láza. Becsuktam magam után az ajtót, és halkan a konyhába osontam. A lányok nem tudom, hogy suliban voltak-e vagy sem, szóval igyekeztem a legkisebb zajt csapni, míg lefőztem egy adag kávét, és nekiálltam valami könnyen emészthető ebédnek. A leves mindig jó a betegeknek, de már harmadik napja nem evett szerencsétlen semmi szilárdat.

Amikor kész voltam az ebéddel, szedtem ki egy nagy adagot, és bementem a szobába. Az éjjeliszekrényen félretoltam a három könyvet, majd letettem a levest oda, és óvatosan ébresztgetni kezdtem a páromat. – Már itthon vagy? – kérdezte álmosan.

- Délután négy van.

- Hmm.

- Gyere, egyél egy kicsit – biccentettem a forró tálka felé. Nyöszörögve felült, és a takaróba bebugyolálva várta, hogy megetessem. Felvontam a szemöldökömet. – Nem vagy te ennyire beteg. Fogd meg szépen a kanalat, és egyél.

- Ünneprontó – dünnyögte, de nekifogott az evésnek.

Közben én elővettem a telefonomat, és megmutattam neki a képeket. – Íme a kis Sophie.

- Angyali – mosolygott, ahogy elvette tőlem a készüléket, és ráközelített. -, és a keresztlányod is – emelte rám a tekintetét, én pedig mellé dőltem, és együtt néztük végig a képeket. Nagybácsi lettem!