Step by step

19. fejezet

Amikor megszólalt az ébresztőm idegesítő hangja, csak megfordultam az ágyamban, és a fejemre húztam a takarót.

- Cam – dörmögte álmosan Ethan. – Kapcsold már ki azt a szart!

- Argh!

Résnyire nyitott szemekkel kutattam a mobilom után, és amikor kitapintottam a készüléket, kinyomtam azt. Álmosan felültem, megdörzsöltem a szemeimet, majd egy ásítás kíséretében lerúgtam magamról a takarót, hogy készülődni kezdjek. Megpróbáltam minél halkabban öltözni meg pakolászni, hogy Ethan nyugodtan pihenjen, de egy idő után csak ült az ágya szélén félmeztelenül, és csak fáradtan pislogott rám.

Elkapta a csuklómat, és visszahúzott magához, amikor már éppen menni készültem. Kissé nevetve karoltam át szabad kezemmel a nyakát. – El fogok késni.

Csak lehajolt hozzám, és búcsúzóul megcsókolt. – Legyen szép napod.

- Ezek után? Pokolra kívánom az összes embert, aki feltart.

Hátrasimította a tincseimet. – Hívj fel, ha végeztél.

- Miért? Elém jössz hintóval?

Csak egy lusta mosoly terült el az arcán. Közelebb hajolt a fülemhez. – Nem. Egyszerűen csak meztelenül akarlak várni addigra itthon.

Mellkason taszítottam, mert már a puszta gondolattól úgy éreztem, hogy azonnal leteperem. Kikísért, figyelte, ahogyan felöltözök, miközben árgus szemekkel bámult engem. Még mindig félmeztelenül.

- Ugye tudod, hogy baszd meg? – kérdeztem tőle már az ajtóban állva.

A falnak dőlt, keresztbe fonta maga előtt a karjait. – Az a tervem.

Éppen a sálamat tekertem volna a nyakamba, de megálltam a mozdulat közben. A tekintetemet az övébe fúrtam, ő pedig csak egy kaján vigyorral illetett. Még egy utolsó csókra magamhoz húztam, aztán elindultam a munkába. A metró zötykölődése sem zavart jelenleg, sőt, még az sem hogy összenyomorodtam három másik munkába igyekvővel. Sosem hittem volna, hogy eljön a nap, mikor nem érzem majd tehernek a mosolygást, vagy a munkát. Ez az állapot addig tartott, amíg Louis ki nem nyitotta a száját. Alias félóráig élveztem a munkámat. A többi nyolc órában a pokolra kívántam. Talán tényleg át kéne mennem a Pokolba. Lehet, hogy ott jobban bánnának velem.

A munka végeztével pedig igyekeztem haza, ahogyan csak tudtam. És amikor becsuktam magam után az ajtót, felsóhajtottam. Örültem, hogy végre otthon lehetek. Meleg volt, csend, és mellesleg jó illatok, ami fura volt és szokatlan.

- Szia – köszöntem a kanapén terpeszkedő srácnak, miután levetkőztem.

Felemelte a tekintetét a laptopjáról, majd rám vigyorgott. – De kis nyúzott vagy.

Csak felmordultam. Mellé léptem, és már éppen ültem volna le, amikor az ölébe húzott. Karjaival átkarolta a derekamat, majd egy hosszas csókban részesített. Elégedetten felmordultam, és átkaroltam a nyakát. Ehhez viszont nagyon is hozzá tudnék szokni.

- Mik a terveink ma estére? – kérdezte, ahogy homlokát az enyémnek döntötte.

- Passz. Neked vannak terveid?

Végigsimított a derekamon, fel a hátamra, ujjai pedig elvesztek a hajamban. – Akadnak.

A vállára hajtottam a fejemet, és lehunyt szemmel élveztem a csendet, ami közénk telepedett. Végül feltápászkodtam az öléből, hogy átöltözhessek egy kellemes tusolás után. Letelepedtem mellé a kanapéra, és figyeltem, ahogyan gépel. A tévében az egyik zenecsatornáról szólt egy mai sláger, de inkább volt csak háttérzaj. Végül meguntam a fekvést, és a semmittevést, és a konyhába mentem, hogy megnézzem mit tudunk vacsorázni. A hűtőből előszedtem a két napos maradékot, és megpróbáltam felturbózni, hogy ismét ehető legyen. A végeredmény lényegében nem lett rossz, mert jól laktunk vele.

- Na, most már csak egy kis filmezés kell – szólalt meg Ethan elégedetten hátra dőlve a székében.

Megpaskoltam a combját. – Te elmosogatsz, én addig keresek valamit.

Csak a szemeit forgatta, majd arcon csókolt.

Letelepedtem a tévé elé, bebugyoláltam magamat egy plédbe, és miközben a csatornák közt szörföztem, néha a konyha irányába pillantottam. Végül Ethan is végzett, és belépett a nappaliba, ahelyett viszont, hogy letelepedett volna mellém, a derekam, illetve a hátam alá gyűrte a plédet, én pedig kissé döbbenten bámultam a szemeibe.

- Mi az? – kérdezte értetlenül.

- Te takartál be így mindig?

- Miért, szerinted ki más? – kérdezett vissza nevetve. – Amikor a párkányon alszol el, akkor főleg. Tudod te, hogy milyen hideg jön ott rád?

Csak pislogtam rá nagy szemekkel. Kivette a kezemből a távirányítót, és ő kezdte nézni a csatornákat, miközben a kanapé másik végére telepedett, ölébe húzva a lábaimat. Nagy nehezen találtunk egy értelmes filmet, és csak csendben figyeltük a képernyőt. Ethan a talpamat nyomkodta, és a kellemes meleg, ami beburkolt, teljesen elálmosított.

- Elmegyünk sétálni? – fordult felém hirtelen.

- Felőlem – vontam vállat.

Kikapcsolta a tévét, nyújtózott egyet.

- De öltözz fel rendesen. Hideg van kint.

Csak összehúztam a szemeimet. – Felnőtt vagyok. Fel tudok öltözni.

Felállt, majd mellém lépve csak lehajolt, és homlokon puszilt. – Tudom, de te állandóan meg akarsz fagyni.

- Nem is!

- Cam – röhögte el magát.

Jó, igaza volt. Tényleg mindig fáztam.

Amikor pedig felöltöztem, még a nyakamba tekerte a sálját. Nem ellenkeztem, mert magamat ismerve még ez is kevés lesz ahhoz, hogy ne fagyjak jégkockává. Ujjaimra még kesztyűt is húztam, és amint leértünk a tömb elé, elindultunk egy random irányba. Eleinte csendbe haladtunk az utcákon, végül a kezem után nyúlt, és összekulcsolta az ujjainkat. A sál félig eltakarta így is az arcomat, szóval még fel sem ismerhettek. Nem mintha annyira sok ismerősöm lenne.

- Hogy van Colette? – kezdeményezett beszélgetést.

- Jól. Sok gyümölcsöt eszik – forgattam meg a szemeimet. Nem győzi venni neki Tony. – Anyukádék? Sikerült végre kutyát találni? – kérdeztem vissza nevetve. Az utóbbi időben elpusztult a szüleinek a kedvence, így szerettek volna egy újat, de még nem találták meg.

- Anyáék elutaztak a hétvégén a nagyiékhoz – válaszolta végül. – Elméletileg ott is van egy alom. Megnézik, és közben a családot is meglátogatják. Uh, és képzeld a tesóm mesélt egy olyan pletykát! – kezdett bele, én pedig már előre nevetve füleltem a hihetetlenül izgalmas sztorira, egy olyan emberről, akit életemben nem láttam.