Step by step

23. fejezet

Két napja megállás nélkül csak kattogok. A munkában már napi szintű az, hogy a fejemet leordítják, de már rosszul sem tudom érezni magamat. Fontosabb dologgal kell megküzdenem, mint egy idegbeteg főnök. Ethan nem hozta szóba többet az edzéseit, nem beszélt semmi ilyesmiről. Tabu témává vált közöttünk. A szívem mélyén kicsit hálás voltam neki, de valahol nagyon is bántott a dolog. A tánc az élete része, ahogyan a testvére edzései is. Tudom, hogy imádott mesélni, mikor hazaért hullafáradtan, és most már nem meri mondani, vagy csak nem akarja. Gyötört a bűntudat emiatt.

- Bocsi, ne haragudj! – hallottam meg magam mellől egy női hangot. Lenéztem a pöttöm lányra, aki kissé elpirulva pillantott vissza rám. – Le tudnád azt nekem venni? – mutatott fel az egyik mosóporra a legmagasabb polcon.

- Persze – eresztettem meg felé egy gyenge mosolyt.

Levettem a terméket a polcról, majd felé nyújtottam azt. Miután háromszor is megköszönte, odább állt, én viszont egy ideig bámultam utána. Kínos volt neki, de segítséget kért, mert egyedül nem boldogult volna. Levettem a szokásos mosóporunkat és öblítőnket a polcról. Vajon Ethan is segítene rajtam? Egészen biztos. Kínosan érezném magamat miatta? Száz százalék. Felsóhajtottam, majd megdörzsöltem a szemeimet. Csak le kéne nyelnem a félelmemet. Miért nem megy?

Miután csigatempóban bevásároltam, és hazacammogtam, már beesteledett. Melody az étkezőasztalnál pötyögött a laptopján, Lily valami meccset nézett a tévében, Ethan pedig a telefonját bújta mellette a kanapén.

- Sziasztok! – köszöntem, ahogy becsuktam magam után az ajtót.

A kulcsot a kis polcunkra dobtam, és talán erre a zörgésre kapták fel a fejüket, mert mind a három szempár azonnal megtalált. – Hát, nem kapkodtad el – röhögte el magát Lily.

- Azt hittük már, hogy eltévedtél – vigyorgott rám Ethan.

- Vagy eladtak – szúrta közbe Melody.

Lerúgtam magamról a cipőmet, és a szatyrokkal a kezembe elindultam a konyhába. Melody arrébb pakolt, hogy elférjek, de nem állt volna fel segíteni. Kis köcsög. Fejben pofont adtam magamnak. Ő semmiről sem tehet. Nem ő az oka, hogy egy idegbeteg seggfej vagyok. Levettem magamról a dzsekimet, és a fogasra dobva visszamentem a cuccokhoz. Lily már ott volt, hogy kiszedje belőle a nasit, de arrébb toltam a lányt.

- Majd vacsi után.

- Menj már, anyuuuu – nyafogta, mire hozzávágtam az egyik csomag tésztát. Röhögve felvette a földről, és a társaival együtt elpakolta a kamrába. – Ez nem volt szép, Cam.

Összehúzott szemekkel méregettem a lányt, amikor láttam, hogy kiveszi a csokit a szatyorból, és visszaiszkol a kanapéra. Ethan pedig amilyen kis aljas volt, evett is az édességből, direkt végig a szemembe nézve. Felsóhajtottam. Tök mindegy. Akkor majd én eszek rendes kaját, merthogy nekik nem csinálok semmit, az is tuti.

Miután kipakoltam, csináltam magamnak pár melegszendvicset, és direkt a nappaliban telepedtem le, hogy érezzék a finom illatokat. Lily és Ethan is csorgó nyállal figyelték a vacsorámat, de én csak nagy bociszemekkel pislogtam vissza rájuk. – Mi az? Nektek ott van a csoki – mutattam a majdnem üres papír felé. – Nem volt laktató? – pillogtam rájuk. Lily csak bemutatott nekem, Ethan pedig egy nagyon is izgató dolgot tátogott felém.

Végül Melody is csatlakozott a kis csapathoz. Letelepedett a kanapé közepére, és a bundás zokniba bújtatott lábait feltette az asztalra, és folytatta tovább a gépelést. Néha váltott pár szót Lilyvel, vagy fikázta a meccs kommentátorát, de többnyire csendben volt. Én vacsora után elmosogattam, és lefürödve befeküdtem az ágyba. A telefonomat nyomkodtam, amíg be nem jött Ethan, egy szál törölközőben.