Step by step

22. fejezet

A szabadnapom megünneplése alkalmából délben másztam ki az ágyból. De amikor megláttam a szállingózó havat, rögtön megbántam a lustálkodásomat. Sietve felöltöztem, és lerohantam a tömb elé. Sok ember csak sietett, rohant tovább az útján, egyedül én álltam, és néztem felfelé az égre. A hófehér felhőkből alászálló hó az arcomra hullott, és szinte azonnal el is olvadt. Nem volt már elég hideg ahhoz, hogy a fehér takaró az utcákon maradjon, de már maga a tény, hogy esett, felért egy kisebb boldogsággal. A hideget utálom, ez tény, de a havat imádom.

Végül a havazásnak köszönhetően jártam egyet a város azon részén, bementem a boltba, hogy bevásároljak pár dolgot magunknak, otthon pedig egy forrócsoki társaságában leültem sorozatot nézni. Tökéletes volt a nap. Ethan és a lányok valahogy ebéd után jöttek haza, de Melody és Lily szinte azonnal el is mentek itthonról valami csajos programra. Nem igazán érdekelt.

Nyújtózkodtam, és megállítottam a sorozatom, felálltam, hogy kicsit mozogjak is az egész napos fekvés után. Kinézve az ablakon láttam, hogy már a havazás is elállt. Sajnos nem maradt meg belőle semmi, csak latyak.

- Cam! – hallottam meg Ethan vigyori hangját.

Felé fordultam, és szinte azonnal meg is torpantam. - Hát ez? – kérdeztem meglepetten, miközben a szememet a sütire szegeztem.

- Mienk a ház – vont vállat. - Gondoltam, kihasználhatnánk.

- Mi az? Belesütöttél egy kotont? – kérdeztem, miközben elvettem tőle a friss süteményt,

- Honnan tudtad?

Megforgattam a szemeimet, majd beleharapva az édességbe, felnyögtem. Isteni volt, és kellemesen teli volt rakva csokidarabkákkal. – Van még? – kérdeztem teli szájjal.

Röhögve a konyha felé indult, én pedig követtem. Egy friss tepsi édesség terült elém, de mielőtt egy újabb darabért nyúlhattam volna, elkapta a kezemet, és magához húzott. – Köszönöm.

- Szívesen – feleltem neki értetlenül.

Elnevette magát. – Nem, mármint várom azt, hogy „köszönöm".

Átkaroltam a nyakát, és közelebb húztam magamhoz. – Nem köszönök meg semmit. Nem találtam benne kotont.

- Miért, ennyire vártad?

- Egész nap arra vártam.

Elkapta a derekamat, és azonnal az ölébe emelt. Lábaimmal átkulcsoltam a csípőjét, ő pedig elindult vele a szobánk felé. – Ezt orvosolhatjuk gyorsan.

Beletúrtam selymes tincseibe, és ajkaira hajolva megcsókoltam őt.

***

Mögém lépve arcon csókolt. – Jó illata van – puszilta meg a vállamat is.

- Mindjárt kész.

- Majd eszek, ha hazajöttem.

Egy pillanatra megállt a fakanál a kezemben, és lemeredtem a bugyborékoló lére. – Miért, hová mész? – kérdeztem, bár titkon már a választ is tudtam.

- Edzésre – felelte. Bólintottam, jelezve, hogy értettem. Hát persze. A hosszú csend, ami közénk húzódott, baromira kínos volt. Felsóhajtott, kifújt levegője a tarkómat érte. – Cam, nem akarok hazudni neked. Tuti arra gondolnál, hogy megcsallak, vagy valami.

- Nem, semmi baj. Tudod, hogy nem zavar.

- Tudom, hogy zavar.

Francba, Ethan. Persze, hogy zavar!