Step by step

27. fejezet

Zihálva rogytam össze a padlón, és hanyatt vágva magamat, lehunytam a szemeimet. Hullafáradt voltam, majdnem összeestem az alvatlanságtól, de képtelen lettem volna abbahagyni. Hajnalban egy rémálomból riadtam fel, ami a záróvizsgámról szólt. Nem volt annyira szörnyű, mint a valóság, mégis elgondolkoztatott. Nem bírtam visszaaludni, így munka előtt azzal foglalatoskodtam, hogy visszakerestem az akkori koreográfiámat. Volt egy füzetem, amibe a fontosabb táncokat levázoltam, gyors pálcikaemberekkel. Volt, amire emlékeztem, és volt, amit jó volt átnézni. Meló után hazamentem lepakolni, és egyből a terembe jöttem. Újra akartam táncolni az akkori dalomra minden lépésemet, de hiányoztak dolgok. Elvesztek, és nem is éreztem már mindent a sajátomnak.

Ethan munka után azonnal ott keresett, amikor nem talált otthon, és nem is vettem fel neki a telefont, amiért rendesen megrótt. – Komolyan mondom, ilyenkor az agyamra mész – húzta össze a szemeit mérgesen. – Azért van az a rohadt telefon, hogy felvedd, amikor hívlak!

- Tudom, bocs.

- Ennyivel nem rendezel le megint!

Lehajtottam a fejemet, és igyekeztem bűnbánó arcot vágni. Valószínűleg nem jött össze, mert dühösen földhöz vágta a táskáját, majd összefonta maga előtt a karjait. Felsóhajtottam, majd lassan feltápászkodva elé léptem. – Sajnálom, oké?

- Cam, nagyon jól tudod, hogy mennyire nem vagy sokszor beszámítható – reccsent rám. – Szerinted mennyit érek egy kurva bocsánatkéréssel?

- Már elnézést – húztam össze a szemeimet azonnal. – Mi az, hogy nem vagyok beszámítható?

- Szervezetlen vagy, és az egész életed is az. Ha valami bekattan nálad képes vagy elmenekülni, vagy nem beszélni senkivel egy évig. Komolyan magyaráznom kell, hogy mennyire nem egészségesen reagálod le sokszor a dolgokat?

Nem akartam hinni a fülemnek. Ezt nem gondolhatja komolyan! Ennyire selejtesnek tart?

- Tudod mit? – emeltem fel dühösen az államat. – Nem kell utánam kajtatnod. Egy percig nem kértem, hogy legyél az anyám! Amúgy is rohadtul meg tudsz néha fojtani ezzel a hülye viselkedéseddel!

- Ha én nem törődök veled, senki sem fog. Undorító néha, ahogyan viselkedsz az emberekkel! Nem csoda, hogy egy barátod sem maradt meg.

Na, ez most tényleg mellbe vágott. Megnyaltam az alsó ajkam, majd összepréseltem a számat. Baszódjon meg! Ethan szemei még mindig szikrákat szórtak rám, amit egy ideig álltam, majd megunva azt, elfordultam tőle, és pakolni kezdtem. Amikor már az ajtó felé vettem az irányt, utánam szólt.

- Most meg mit művelsz?

- Azt, amihez a legjobban értek – néztem vissza a rá a vállam fölött. – Bekattanok, és elmenekülök.

Becsaptam magam után az ajtót, majd a táskám pántját megrántva, elindultam a közeli cukrászdába. Mérgemben sütit kívántam, és minden káros, cukros dolgot. Az egyik kis takaros asztalhoz letelepedtem, miután rendeltem, és az egyik szalvétával játszva ütöttem el az időt.

Fura volt Ethan szavain mérgelődni. Voltak kisebb összezörrenéseink, de csak apróságokon, amiknek igazából lényegük sem volt, így visszagondolva. De eltelt már másfél-két hónap, mióta együtt vagyunk, és ez idő alatt így ismert meg? Elég szörnyű ezzel szembesülni, és nagyon dühítő is. Nem vagyok beszámítható? Csak azért, mert néha egy rémálom határozza meg a napomat? Vagy azért, mert mostanában egyre többet veszekedem a nővéremmel, mert tiszta zabos? Nem csinálok semmi mást, minthogy elmegyek dolgozni, vagy próbálni, az otthon töltött időmet pedig vele töltöm. Ettől vagyok nem beszámítható?