Step by step

8. fejezet

Lenyomtam a kilincset, az ajtó fölött pedig azonnal megszólalt a kis csengő. Köszöntem az ott dolgozóknak, majd tekintetemmel a nővéremet kezdtem keresni. Mikor kiszúrtam az ismerős tincseket, azonnal elindultam felé. Összebeszéltünk, hogy az ebédszüneteinkben találkozunk, szóval most itt vagyok.

- Szia – köszöntem a nővéremnek, ahogy leültem vele szemben.

Kikukkantott az étlap mögül. – Késtél.

- Dolgoztam – forgattam meg a szemeimet.

- Én mégis itt voltam időben.

- Talán mert a te főnököd nem egy címeres seggfej – mondtam neki, ahogy hátradőltem a székemben. Colette csak kuncogott. Kikaptam a kezéből az étlapot, és elkezdtem tanulmányozni. – Na, te mit eszel?

- Hagymakrém levest, és szerintem valami húst másodiknak.

- Jól hangzik – dünnyögtem. Nekem fogalmam sem volt, hogy mit eszek.

- Cam!

Lassan felemeltem a fejemet. – Hm?

Az állát a tenyerébe támasztotta, rám mosolygott. – Örülök, hogy jöttél hétvégén.

- Anyáék tegnap is örültek nekem – feleltem egy kisebb mosoly kíséretében.

Miután végre mindkettőnknek sikerült eldönteni, hogy pontosan mit is akarunk, leadtuk a rendelést. Colette magában dúdolgatott, nekem pedig csak jólesett a társasága. Figyeltem az utcán járkáló embereket, és hirtelen eszembe jutott Ethan. Na jó, valójában a múltkori óta csak rá bírok gondolni. Éjszaka elalvás előtt. Evés közben. Filmezés közben. Munka közben. Álmomban. Mindig rajta jár az eszem. Pedig nem is ismerem! Lehet, hogy egy pszichopata, vagy sorozatgyilkos, vagy... szimplán csak egy baromira kedves srác, aki talán érdeklődik irántam. Talán.

Felsóhajtottam. Utálom ezt a szót.

- Cam?

- Igen? – kérdeztem, de nem fordultam a nővérem felé.

- Baj van?

- Nem, semmi bajom.

Ez végül is nem is volt hazugság. Semmi más bajom nincs, csak a sóvárgás.

Mikor kihozták az ételt, megköszöntük, majd jó étvágyat kívánva egymásnak, hozzá láttunk. Végre jólesett mást enni, nem pedig azt a szar menüt, amit mi is adunk az embereknek. Már komolyan mondom inkább éheztem egész nap, de nem ettem abból a száraz kosztból.

- Képzeld, végül eldöntöttük a neveket tegnap este – szólalt meg hirtelen. Felemeltem a tekintetemet, és kissé elmosolyodtam. Colette meg sem várta, hogy megkérdezzem, magától bökte ki. – Ha lány, akkor Sophie, ha pedig fiú, akkor vagy Harry vagy Ethan. Még nem tudtuk eldönteni ezt pontosan.

A név hallatán félrenyeltem, ezzel elhallgatatva őt. Ittam pár kortyot, hogy alábbhagyjon a hülye reakcióm, már csak a név hallatán.

Colette furán méregetett, ahogy felém tartott egy szalvétát. – Tony nagyapjának ez a két neve volt, és szeretnénk legalább az egyiket neki adni. Tudod, Tony nagyon szerette őt – folytatta a mesélést, én pedig csak kissé könnyezve bólintottam. Egy utolsó adag köhögéshullám tört rám, de aztán szépen el is csitult. Ittam még pár kortyot, majd egy mosolyt erőltettem az arcomra. – Minden oké?

- Persze, persze! Szerintem legyen a Harry.

- Miért?

- Mert nekem az jobban tetszik – vágtam rá kapásból, mire Colette homloka csak jobban ráncba szaladt.