Step by step

35. fejezet

Rányújtottam a lábaimra, idegesen rázogattam a kezeimet, miközben egyhelyben futottam. A zene ordított a fülemben, és megállás nélkül mentem, mint a hülye. Nem akartam figyelni a körülöttem lévő forgatagra, sem az előző fellépőkre, sem semmi ilyesmire. Muszáj volt valahogy lenyugodnom, mert úgy viselkedtem, mint egy amatőr. Annyiszor vettem már mély levegőt, hogy már lassan szédültem.

Egy kéz megrántotta a tincseimet, mire szitkozódva kihúztam a fülesemet, és az illetőre néztem. – Mi van? – szegeztem a kérdést Susannek.

- Szedd össze magad!

- Összeszedett vagyok.

Susan a karórájára nézett. – Huszonhét perce, és kilenc másodperce hallgatod ugyanazt a zenét, és melegítesz be negyedjére. Elég lesz, rossz már rád nézni is.

- Bocs – motyogtam egyet sóhajtva. Ethan mellém lépett én pedig nekidőltem. – Normális, ha félek?

- Teljesen. Ez az első versenyed azóta – suttogta nekem. – Ügyes leszel, ne aggódj! Fényévekkel jobb vagy mindenkinél itt.

- Ezzel nem nyugtattál meg – dünnyögtem.

- Egy gyors menet az öltözőben?

Gyomron könyököltem. – Persze, hogy járni se tudjak még mellé. Seggfej!

Kuncogva visszahúzott magához, és megpuszilt. A maradék félórában mellettem maradt, és mikor átismételtünk utoljára mindent, aztán a színpad felé mentünk, megfogta a kezemet is. A koreóban egymás közelében sem vagyunk, így jólesett az utolsó néma támogatás. A felkonferálást követően mindannyian elhelyezkedtünk a kezdő pozícióban. Ahogy megszólaltak az első dallamok az egyik lány – Ashley – elkezdett táncolni a betanultak szerint. Ő volt a leghajlékonyabb a csoportban, és Susan a lágy indítást követően fel akarta robbantani a színpadot. A baj az, hogy velem akarta felrobbantani a színpadot, és emiatt rohadtul fostam. Ez volt az egyetlen nagyobb változtatás a koreóban. Ennél a résznél unalmas volt minden, átkötésnek sem volt jó, szóval kellett valaki, aki feldobja. Ez Ethan volt, de aztán jöttem én, és összeesküdve ellenem, engem tettek ide. Mégis... abban a pár másodpercben, amíg egyedül én mozogtam, hiába görcsölt a gyomrom idegességemben, hibátlanul vittem végig a részem. A végeredmény pedig zseniális volt, mert hogy a közönség teljesen megbolondult. Hiába zihált mindenki, hiába volt olyan, aki a színpadra rogyott, és nyöszörgött, minket ünnepeltek mert a győzelem a kezünkben volt. Susan a színpadról levonulva mindenkit jó szorosan megölelgetett, mindenkit megdicsért, és nem győzte abbahagyni a mosolygást. Nem sokszor látni ilyennek, szóval öröm volt nézni őt jelenesetben.

Ahogyan elém lépett a fejemre ütött. – Naaa.

- Te, meg a hülye idegeskedésed! Belém adtad az ideget is!

- Bocs már, na – röhögtem el magamat.

Fél karral átölelt, majd összeborzolta izzadt tincseimet. – Neked kölyök baromira a színpadon van a helyed. Ügyes voltál!

- Kösz, Susan.

Susan összekócolta ismét a tincseimet, majd Ethanre vigyorgott. – A pasid egy igazi kincs.

- Mondj valami újat, Su! – röhögte el magát Ethan.

Ethan rám kacsintott, majd ahogy a tesója neki támadt, mert hibázott egyszer, csak röhögve figyeltem a testvérpárost.

Tényleg elég nagy kő esett le a szívemről, ahogy fent voltam. Régen álltam már ennyi tekintet kereszttüzében, régen vakított el a hülye reflektorfény, régen éreztem azt a forróságot, amit a lámpák árasztottak ránk. Az is régen volt, hogy nyikorgott alattam egy összetákolt színpad, és az is régen volt, hogy bárkire is figyelnem kellett tánc közben. A magányos szólista utat választottam, és bár megvan annak is a pozitív oldala, imádtam csoportban táncolni.

Az eredményhirdetésig mindenki megállás nélkül dumált mindenkivel; egyszerűen leesett rólunk az izgalom súlya, és mindenki élvezni tudta a többi produkciót. Amikor lassan mondták a csoportok eredményeit, összegyűltünk egy kupacba, és tök mindegy ki kezét, de megfogtuk. Susan halál nyugodt volt. Ez addig tartott nála, amíg ki nem mondták, hogy megnyertük a kategóriánkat. Sikoltva ugrott a csapatra, majd kicsit összeszedve magát felment a színpadra, hogy átvegye az oklevelünket, és egy apró kis kupát.

Igyekeztünk halkan örülni, de Susannek ez volt a csapattal az első győzelme, a többieknek pedig ez volt eddig a legnagyobb versenyük. Én szimplán közelebb kerültem egy fokkal a célomhoz, és nekem ez volt az igazán nagy siker.

- Ezt meg kell ünnepelnünk! Ki szeretne pizzázni? – tette fel a kérdést Susan, ahogyan véget ért az eredményhirdetés.

A kérdésre természetesen minden kéz a magasba lendült. A megérdemelt jutalom a kemény munka után.

***

Az elkövetkezendő - kicsivel több, mint - egy hónap összefolyt a sok munka miatt. Minden percem ki volt töltve mindennel, és mindenkivel. Susannel elkezdtük összerakni az új órarendeket, lefixáltuk a logót, és az új brandet. Frissítettük a platformokat, elkezdtük a hirdetést, és a szórólap ragasztgatást. Tartottam öt órát Susan csapatának, és imádtak. A megtanult táncot pedig felvettük, és feltettük YouTube-ra, amin már lassan négymilliós nézettség volt, és TikTokon a választott zenére már trend is indult. A munkahelyemre bejártam, meg akartam ölni mindenkit, de aztán hazamentem, és Ethan megszeretgetett. Volt, hogy hajnalig maradtam gyakorolni egyedül, volt, hogy Ethan is velem jött. Anyáéknál töltöttem egy teljes hétvégét, és elmentünk egy csomó helyre csavarogni családostul. Colette a nyolcadik hónapon kicsit túl járt már, szóval nagyon izgatottak a kicsi születése végett. Tony és a nővérem az esküvőt tervezgették, de inkább úgy döntöttek, hogy elhalasztják egy pár évvel, hogy a kis Sophie is tudjon majd már táncolni a szüleivel. Oh, és Lily például elkezdett randizni egy csávóval, aki néha megkérdőjelezhetően seggfej, de Lilyvel legalább nem az. Mel a legtöbb idejét a tanulásba fektette, és csak néha sikerült elrángatnunk bulizni. Ethan baráti társaságával egy párszor összeültünk kártyázni, kocsmázni, és amióta nem volt ott Brian, a légkör sokkal jobb volt.

Lényegében pörgött az élet, és nem is volt megállás. És imádtam. És az első órámra tartottam a csoportomhoz. Az én csoportomhoz.

A terem megtelt gimnazista diákokkal, teljesen vegyesen, és az ismerkedős óra remek hangulatban telt. Sikerült megtanulnom a kilenc diákom nevét, mindenkinek megnéztem egy-egy megtanult táncát – ha volt -, segítettem már most nekik abban, hogy mire érdemes figyelniük, és tényleg imádtak. Unszolásra én is bemutattam azt a koreót, amit nekik raktam össze, hogy majd először megtanuljuk. Aláírattam velük pár papírt, elmeséltem nekik a jövőbeli terveket, a közelgő versenyekről beszámoltam nekik, és nagyon lelkesen álltak a dologhoz.

Figyeltem, ahogyan elhagyják lassan a termet, miközben izgatottan beszélgetnek egymással, röhögcsélnek, bejelölik egymást a közösségi oldalakon. Sosem hittem volna, hogy ennek a látványa majd ilyen boldogságot fog okozni. Ez a kilenc gimis ugyanazt a szenvedélyt űzi, amit én, és fejlődni szeretnének, eredményeket elérni. És ez a kilenc serdülő gyerek még nem is tudja, hogy mennyire profik lesznek, és mennyire sok minden vár még rájuk.