Step by step

3. fejezet

Talán egy hét telt el, vagy kettő. Colette továbbra is zaklatott, a rémálmok továbbra is gyötörtek, a munkahelyem továbbra is szar volt, az életem meg maga a pokol. Mégsem tudtam mit tenni ez ellen. Fáradt voltam, a térdem hasogatott az időjárás változás miatt. Utáltam érezni azt, hogy tönkretettem mindent, mert hogy senki sem tehet erről az egészről, csak is én. Már vagy két fájdalomcsillapító volt bennem, de a lüktetés nem akart elmúlni, vagy legalább alábbhagyni.

Fejemet a párnába fúrtam, mélyeket lélegeztem. Már nem tudtam mit kezdeni magammal, a fájdalom elborította a tudatomat, de végül a tompultság miatt lassan elaludtam, és fel sem keltem másnap reggelig.

Egy hatalmas mennydörgés ébresztett fel. Kezem azonnal a térdemre csúszott, de csak apró lüktetést éreztem. Jobban voltam. Lassan kimásztam az ágyból, de az éjjeliszekrényemen találtam egy bögre teát, és péksüteményt. „Nem akartalak felkelteni, de hoztam neked ebédet. Ha felkeltél, hívj fel, kérlek!" Colette aláírása eltéveszthetetlen volt. Kalligrafikus betűi fájón martak a szívembe. Mikor a gimibe ő csomagolta néha kajámat, mindig aláírta a kis fecniket, és a haverjaim mindig irigykedtek. Azt mondták, ha a kézírása gyönyörű, akkor biztos ő is az, és persze nem álltak messze az igazságtól.

Lassan a konyha felé lépdeltem, a lakás csendes volt. Örültem, hogy ma szabadnapom volt, mert képtelen lettem volna jópofizni az emberekkel a kajáldában. A hűtőt kinyitva megpillantottam az ételhordót. Egy ideig bámultam, majd becsuktam a hűtőnek az ajtaját, majd visszacsoszogtam a szobámba. A kezembe vettem a mobilomat, majd egy kis habozás után, felhívtam a nővéremet.

Két csörgés után felvette. – Szia, Cam! Hogy vagy?

- Honnan tudtad, hogy fáj? – kérdeztem rekedtes hangon.

Egy pillanatnyi csend telepedett közénk, majd megköszörülte a torkát. – Tony is frontérzékeny. Egyszer eltörte a kezét, és még a mai napig érzi. Gondoltam... neked elég friss... biztos nagyon rosszul vagy, és...

- Kösz, Colette. Tényleg.

- Semmiség. Tényleg.

A hangján hallottam, hogy kissé mosolyog.

- Van esetleg kedved holnap találkozni? – kérdezte végül óvatosan.

Kinéztem az ablakon. Ha találkozom a nővéremmel, akkor biztos mesélnem kell az érzéseseimről, arra pedig még nem állok készen. Vagy csak nem akarok készen állni.

- Bocs, Colette, de...

- Értem – vágott a szavamba sürgetően. – Megértem, tényleg. De legalább felveszed a telefont, ha hívlak? Szeretném hallani a hangodat.

- Co...

- Semmi faggatás, ígérem! Csak szeretném tudni, hogy jól vagy.

Hosszú ideig hallgattam, mérlegeltem magamban a kicsit sem önző kérését. Félévig türtőztettem magam, elzártam magam a szeretteimtől. Hiányoztak, és most, hogy Colette nem tágított mellőlem, nem is akarom, hogy újra eltűnjön az életemből újra. Hiányzott a nővérem, és hiányoznak a szüleim is, de még képtelen vagyok eléjük állni. Gyengének érzem magam ehhez, sőt, inkább gyávának.

- Cam?

- Én is szeretném tudni, hogy mi van veled – mondtam végül halkan neki.

Szinte láttam, ahogy eltátja a száját, majd a szája elé a kapja a kezét örömében.

- Akkor most hagylak is pihenni – kezdett búcsúzkodni, de a hangját nem bírta kontrolálni. Boldog volt. Nagyon boldog, hogy legalább ennyit engedek neki. – A kedvencedet csináltam. Remélem ízleni fog!