𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

Október 24., csütörtök

Reggel nagyjából háromszor nyomtam ki az ébresztőmet, mire összeszedtem annyi energiát, hogy fel tudjak tápászkodni.

Gyorsan felkaptam egy világos, varrásfoltos farmert,  amibe beletűrtem a nagy, kötött bézs pulcsimat, a szettemet pedig egy arany (khm, igazából aranyozott) nyaklánccal dobtam fel.

A fürdőben megcsináltam a szokásos sminkem (vöröslő kráterek eltűntetése, szemspirál), megreggeliztem, és kissé késésben vágtattam ki az ajtón az agyonmatricázott gördeszkámmal. Apa már elment dolgozni, nem tudott elvinni engem a suliba.

- Szia, bocs-bocs, nagyon fáradt vagyok, későn aludtam el, menjünk - magyarázkodtam a ház előtt (amúgy türelmesen) váró Paulának, aki szó nélkül, mosolyogva bólintott, és a saját gördeszkáját maga alá csapva sietve el is indultunk.

A sulihoz érve a fiúk már nem álltak kint, és a bajlós jelre bevágtattunk a Szent Johanna épületébe, felmutattuk a belépőkártyánkat, és szaladtunk is tovább a kémiaterembe.

Az órák csigalassúsággal teltek, pedig minden álmom volt, hogy vége legyen a napnak, és Paula abbahagyja a nyavajgást arról, hogy "mi lesz, ha senki nem hívja meg a Halloween-buliba", mint nagyjából minden lány a Szent Johannában. Plusz a suli minden négyzetcentiméterére kiragasztott plakátok is a Halloween-bulira emlékeztettek.

Kémia után töri következett, Nagy tanárnő maratonit diktált, azt hittem, sosem lesz vége, matekon szintén majdnem meghaltam, bioszon meg az esőerdők növényeit elemeztük, az könnyebb volt. Még egy izzasztó fizikát követően következett az ofői. Amin Haller teljesen kiakadt.

- Gyerekek, év eleje óta messze a rátok érkezik a legtöbb panasz, simán elhúztok a többi osztály mellől! - törölte meg izzadt homlokát egy zsepivel Haller. - Továbbra is szemtelenkedtek, visszabeszéltek, feltöritek a WiFi-kódot, májkrémes szendvicset esztek órán... - sorolta teljes pánikban, mi meg szokás szerint lapítottunk. Ajjaj.

A lényeg, hogy megkaptuk a szokásos agymosást, és komolyan kezdtem sajnálni Hallert. Tényleg érkezik ránk néha panasz. Néha mindig. Huppsz.

Ebédszünetben az udvaron, a fa alatti padon ültünk, és beszélgettünk.

- Elhívtak a buliba! - örömködött nekem egy tizenegyedikes lány, Heni, amit mosolyogva hallgattam. Viszont egyben furcsa is volt, hogy ez másoknak ilyen fontos.

- Engem is! - csatlakozott egy tizedikes. - Méghozzá egy végzős!

Kivételes esetnek számított, hogy a beszélgetést a lányok, és nem a fiúk uralták, úgyhogy ezt ki is használtuk, és már-már szándékosan visongtunk, csak azért, hogy betegyünk a fiúknak. Akik láthatóan eléggé szenvedtek.

Suli után a suliboxomhoz mentem, mert benne hagytam a táskámat.

- Hé - kocogtatta meg a vállam egy kéz, mire kérdőn megfordultam.

Egy világosbarna hajú nézett vissza rám, zavartan a tarkóját vakargatva. Felismertem, egy tizenegyedikes fiú, Áron volt az, szünetekben egy társaságban vagyunk, bár beszélgetni nem szoktunk.

- Szia! - köszöntem vissza kedvesen rámosolyogva. - Segíthetek valamiben?

- Hát... arra gondoltam, hogy... esetleg mehetnénk együtt a Halloween-bulira - mondta ki, mire meglepetten kikerekedett a szemem.

Eszembe jutott Csenge fenyegetése is, aki kerek perec közölte, hogy ha igent mondok valakinek, akkor kinyír.

- Én... - tűrtem a fülem mögé egy hajtincsemet zavartan, és igyekeztem kedvesen elutasítani, ügyelve arra, nehogy megbántsam. - Igazából nem terveztem nagyon bárkivel is menni, meg hát, tudod... még csak kilencedikes vagyok... - beszéltem össze-vissza, mire a fiú stílust váltott.