𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

November 12., hétfő

A mai nap nyugodtabban keltem.

Most, hogy tisztáztam a dolgokat Paulával, aki meg beszél Pete-tel, úgy éreztem, már minden oké.

Furcsa, mekkora megkönnyebbülést okozhat a puszta gondolat, hogy minden rendben lesz. Mondjuk, személy szerint sosem voltam egy aggódós típus, mivel úgy voltam vele, egyszer majd minden helyrerázódik, de azért az utóbbi pár hét igencsak próbára tette az idegrendszeremet.

Még az se szeghette a kedvemet, hogy zuhogott az eső.

Még az öltözetem is vidámabb lett a szokásosnál: egy világos kantáros farmert vettem fel egy színes-csíkos hosszúujjú felsővel, és a Converse-emmel.

Miután apa elvitt engem meg Paulát a Szent Johanna elé. Amint kiszálltunk, beszélgetni kezdtünk, ahogy régen. Jó érzéssel töltött el, hogy végre nem az a kínos csend ölelt át minket, mint az utóbbi pár napban.

Mindennek a tetejébe Paula is vidámnak tűnt. Szinte virult, mindemellé pedig ő is színesbe öltözött: színes-kockás felsőt választott sima farmerrel, és egy szivárványos cipővel, amire a nyakamat tetten volna, hogy ő festette rá a mintát.

Már messziről köszöntünk a szintén jókedvű fiúknak, majd Pete-re mosolyogtam, és...

És Pete nem mosolygott vissza. Csak mereven nézett, és egy szót se szólt.

Mintha gyomorszájon vágtak volna.

Paula nem beszélt vele?

- Hééé, csak nem összeöltöztek a hölgyek? - mosolygott Bence, kirángatva az önsajnálatból.

- Mintha a Gossip Girlsből léptetek volna elő - hunyorgott Dan.

- Te nézed a Gossip Girlst? - kérdeztem vissza reflexből értetlenül, mire egyből mindenki nevetni kezdett. - Mármint... bocsika.

- Semmi - legyintett Dan fülig vörösödve.

Rajzon az előző órán elkezdett esős festményt kellett befejezni.

Sugdosást hallottam magam mögül. Mintha valaki hevesen ellenkezne. Majd a hangok elhallhattak, és nemsokkal későbh bökést éreztem a hátamon.

Hátrafordultam, és - nem meglepő módon - Pete-et láttam meg. A szája szélét rágta.

- Hé - suttogta végül megadóan.

- Mi az? - néztem rá kissé értetlenül, mivel nagyjából az őszi szünet óta semmibe vett.

- Tudnál adni egy ecsetet? - kérdezte.

Fintorogva, a szememet forgatva (valahigy éreztetnem kellett vele, hogy nem oké, amit csinál) fogtam meg az ecsettartómat, és vágtam le a padjára.

- Ez meg mi volt? Mit művel, Pósa? - kapta fel a fejét Vladár a kicsit nagyobb zajra, mint amit terveztem.

- Semmit - csúszott le a székén Pete, én meg mindent elkövettem annak érdekében, hogy láthatatlanná váljak. Sajnos nem sikerült.

- Mit kért el Antai-Kelementől? - trafált bele a tanár úr azonnal, és fel is állt.

- Semmit - ismételte Pete szenvtelenül, mire Vladár mérgesen fújtatott egyet, majd megkerülte a tanári asztalt, és Pete padjához sétált.

- Igen, emlékszem, gimiben nekem is Monster High-os ecsettartóm volt - biccentett, mire az egész osztály felröhögött, csak úgy zengett tőlünk a terem. Meg az iskola...

Végül Vladár megunta az őt körbeölelő vihogást, és az "ecsettartót" ledobva Pete padjára visszament, és leült az asztalához.

Egyébként a Monster High-os tartónak az a története, hogy anyával sehol sem találtunk normális tartót, végül ezt valahonnan kikukáztuk - vagyis megtaláltuk - otthon, és mivel mind a ketten lusták voltunk még egy hajtóvadászatot indítani, ebbe raktam az ecseteket. Egyébként tökéletesen megfelel a célra.

Óra végén Vladár osztályozta az esős rajzokat.

Paula képe szokás szerint fantasztikus lett, és kivételesen én is odatettem magam, így én is elégedett lettem a saját eredményemmel. Antal festménye eléggé... hogy is mondjam, szomorú lett. Pete-é viszont... egy barna hajú lányt festett, aki az esőben táncol, annak ellenére, hogy bőrig ázott, a ruhája meg sáros. Körülötte meg a táj erősen hasonlít az iskola udvarára.

Eszembe jutott a nap, mikor egyik szünetben esett az eső, még októberben, és kimentünk a többiekkel szórakozni.

Nem. Kizárt.

Nem akartam elárulni P-t, hiszen a rajza messze a legszebb, azonban Pete képe lett a személyes kedvencem.

A furcsa gondolatokat elűzve igyekeztem a sulira koncentrálni.

Törin szokás szerint leszakadt a karom a jegyzeteléstől, mindemellé Nagy azt is belejentette, hogy jövő héten témazárót írunk. Éljen.

Bioszon meg francia kultúrán semmi érdekes nem volt, francián meg én feleltem.

Így vagy úgy, de a nap ijesztően gyorsan eltelt.

Délután a házik megcsinálása után is volt még rengeteg szabadidőm.

Kellene valami hobbi. Valami délutáni program. Táncolni nem szeretek, soha nem volt az én sportom. Gitározni egyedül szeretek, nem kell hozzá tanár.

A harcművészeteknek lenne értelme.

- Réka! - gondolatmenetemet anya szakította meg. - Kész a vacsora.

Bólintottam, majd miután megettük a kaját, és én megcsináltam az esti rutinom, valahogy mégis sikerült éjfélig fennmaradnom.

És miért?

Mert végig azon gondolkodtam, ami igazán foglalkoztat.