𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

Október 1., kedd

Reggel korán felkeltem, és rekordgyorsasággal elkészültem. Felkaptam egy bordó felsőt fekete csőnadrággal és fehér sportcipővel, és a szakadó eső miatt egy esőkabátot is.

Paulán is volt egy neonsárga (?) kabát, így nem volt bűntudatom, amiért ott várakozott.

Apa gyorsan elvitt minket a suliba, mi pedig beszaladtunk az épületbe (a fiúk most nyilvánvalóan nem ácsorogtak ott).

Felmutattuk a belépőkártyánkat, aztán P-vel máris a kis kék tartóhoz léptünk, és leemeltünk egy-egy újságot, amit azonnal fellapoztunk az ajánlónál.

A kiadványt böngészve indultunk el a szekrényünk felé.

- Hű, R, ez nagyon jó lett! - olvasta tágra nyílt szemmel Paula a lapot, miközben elővettük az irodalomcuccunkat.

- Köszi, P - válaszoltam, aztán megköszöntem egy hatszázhuszadik embernek is a gratulációt.

A suliújság egy nívós lap, ezt mindenki tudja, és éppen ezért mindenki kimutatja az elismerését a suliban, amikor az a hónap elején megjelenik.

Szinte mindenki kezében láttam egy újságot, úgy böngészték, mintha a lottó nyertes számai állnának benne. Jólesett a sok gratuláció, amit kaptam, és amikor Paulával beléptünk a termünkbe, a bent lévők tapssal fogadtak.

Röhögve pukedliztem egyet (megjegyzem, elég bénán), aztán felültem a padomra, és beszélgettem a többiekkel.

Az osztályban Rebeka, Csenge és Antal nem voltak bent, Toni pedig elmélyülten olvasott egy verseskötetet, nem érzékelve a külvilágot, Domi és Norbi meg valami metálzenét üvöltöttettek a tv-ből, így mi, többiek, egymást túlordítva próbáltunk szóhoz jutni.

Arra eszméltünk, hogy becsapódik az ajtó.

Lefagyva meredtünk Kardosra, a mellette álló Rebire, és az azóta valahogy a helyére teleportálódott Csengére.

- Nemá' - ijedezett Goki. - Mikor csöngettek be?

- Fél perccel ezelőtt - dorgált meg minket Kardos mérgesen.

- Aztarohadt - fejezte ki őszinte véleményét Pete, miközben mindannyian visszaslisszoltunk a helyünkre.

- Igen, Pósa. Szerintem is "azt a rohadt" - bólogatott lassan Kardos. - Ezzel a véleménnyel akár ki is jöhetsz a táblához - ült le az asztalhoz, és kezét átkulcsolta az álla alatt. - Mesélj nekünk egy kicsit Shakespeare Rómeó és Júliájáról - vigyorodott el kissé eszelősen. Esküszöm, megijedtem.

- Hogyne - biccentett Pete, azzal ráérősen kikecmergett a táblához. - Szóval - kezdte, aztán elkezdett valamit mutogatni, amit én egy vázának tippeltem. - Van ez ember. Shakespeare. Ő írta a Rómeó és Júliát - szónokolta, miközben hevesen gesztikulált.

A nevetésemet visszatartva hallgattam a felelését.

- Fantasztikus meglátás - közölte unottan Kardos. - Tovább - tapsolt.

- A történet két öngyilkos gyerekről, Rómeóról és Júliáról szól... - folytatta volna Pete, de megakadt.

- Családi viszály - tátogtam, igyekezve, hogy Kardos nehogy észrevegye. - Családi. Viszály - suttogtam.

Pete először értetlenül meredt rám, aztán magabiztosan Kardosra nézett.

- ...akik maguk előtt láttak egy baráti sirályt - közölte, mire a szám elé kaptam a kezem, nehogy felnevessek.

Pete hatalmas egyest kapott, Kardos utána Tonit feleltette (a magát mindig kimagyarázó Antal a lány felelete közepén jelent meg), és amikor ő is kimondta a "családi viszály" kifejezést, Pete egy tipikus "á, már értem" arckifejezéssel ajándékozott meg.