𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

November 5., hétfő

Az őszi szünet fájdalmasan rövid volt.

Kettőt pislogtam, és máris eltelt.

Ez egyrészt jó, másrészt rossz. Jó, mert hamar túlestem az egyhetes szenvedésen, amit a Pete-tel való kapcsolatunk hirtelen vett száznyolcvan fokos fordulat okozott, és úgy véltem, az iskola minden bizonnyal el fogja terelni a figyelmemet. Rossz, mert a szünet mégiscsak szünet, ami elvileg a barátokkal való találkozásra, az alvásra, a pihenésre való, nem egy négyoldalas beadandó dolgozat megírására (kösz, Kardos), meg fiúk után való idétlen siránkozásra. Mit ne mondjak, jobban is el tudtam volna ütni az időmet, mint hogy teljesen egyedül, egy nyálas-romantikus könyvön bőgjek október 31-én, teljesen egyedül, amikor mások együtt bandáznak, horrort néznek, szellemet idéznek, satöbbi.

Paula sajnos nem tudott átjönni, ahogy megbeszéltük, mert a hatalmas családjukban és baráti körükben rengeteg családtagot és havert kellett meglátogatniuk, nagyjából egész szünetben. Virág és Ricsi az ominózus bowlingozás idejében is elmentek látogatóba. Így utólag azt kívánom, bárcsak Pete is ment volna.

Lényeg a lényeg, a szünetet tulajdonképpen egyedül töltöttem. Vagyis nem, mert harmincegyedikén anya minden pillanatban árgus szemekkel ellenőrizte, hogy még mindig a szentimentális könyvön bőgök-e. Hát, nem csak ő volt meglepve. Azt hiszem, ez egy olyan dolog, amit inkább megtartok magamnak. Majd azt füllentem, hogy megnéztem a Sikolyt. Ami igaz is. Csak nem Halloween-kor. De ha úgy vesszük, ez nem hazugság.

Reggel nyomottan, morcosan keltem. Kibattyogtam a fürdőbe, és a tükörben szemügyre vettem a szemem alatt húzódó rettenetes karikákat.

Elővettem a dugikorrektoromat, és vagy harom réteget felmázoltam magamra. Viszont a tükörképem most úgy nézett ki, mint egy nyolcéves, aki megtalálta az anyukája sminkkészletét, és magára borította.

Morogva lemostam a fél kiló korrektort a szemem alól, és csak a szokásos szemspirál-szájfény kombót vetettem be, ami némileg segített az összhatáson. A sötétbarna, november hatására majdnem fekete hajam hullámosan omlott a vállamra, és pedig a pokolba kívántam a göndör loknikat. Én is olyan szögegyenes hajat szeretnék, mint amilyen P-nek van!

Levágtam egy kisebb hisztit, mert nem volt kimosva a kedvenc felsőm, végül feladtam, és egy fekete Nirvanás pulcsit kaptam magamra egy farmerrel, meg pár nyaklánccal.

Durcásan rágcsáltam el egy almát, mert rájöttem, hogy egyáltalán nincs étvágyam. De, persze, anyu soha nem engedett volna el úgy, hogy semmi nincs bennem. Szerintem, ha kell, képes lett volna egy seprűvel hadonászva visszatartani.

Mikor apával kiléptünk a házból (anya útközben elment dolgozni), Paula már ott várt minket a ház előtt, és tökéletesen elvolt magában. Tippre szokása szerint álmodozott egy helyes spanyol fiúról, akit a múltkor látott a Tesco-ban (?). Említettem már, hogy P minden egyes külföldi, vagy külföldi származású fiúba egy másodperc alatt belezúg?

Miután apa kirakott minket a suli előtt, persze egyből megeredt a nyelvünk, egymás szavába vágva beszéltünk filmekről, sorozatokról, a sármos spanyol fiúról, meg úgy általában mindenről.

Mivel már késő volt, bementünk az épületbe, felmutattuk a belépőkártyánkat, és Máday szokásos ordításával kísérve mentünk be a termünkbe.

Csengetéskor Vladár lépett be a helyiségbe, és érdeklődve megkérdezte, hogy telt a szünetünk. Mindenki egyesével mesélt, közben meg egy esős tájon kellett dolgoznunk, amit a következő órán fogunk befejezni.

Normális esetben ennek nagyon örültem volna, de így, hogy a szünetem rosszabbul telt, mint amikor negyedik végén irodalomból pótvizsgáztam (legyen elég annyi, hogy nem komált a tanár, és én sem őt), egyáltalán nem repestem az örömtől.