𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

November 14., szerda

Mivel az utóbbi időben annyira hihetetlenül el voltam foglalva önmagam sajnálásával, észre sem vettem, és elkezdődött a karácsonyi őrület.

Órák után szokás szerint a suliújság szerkesztőségébe siettem.

Szonja már javában magyarázott arról, hogy "baromira el vagyunk maradva", és hogy "a sok lusta segget legszívesebben páros lábbal rúgná ki a szerkesztőségből", aztán végre ráértünk a tárgyra.

- A decemberi szám az egyik legfontosabb az évben, mondhatni, az határozza meg az egész szerkesztőség nívósságát. Szóval nagyon melegen ajánlom, hogy tegyétek oda magatokat!

Ma még a szokásosnál is idegbetegebb volt, ahogy elnéztem.

- Emellett - csapta össze a tenyerét -, nekünk kell megcsinálni az évkönyvet a végzős osztályoknak. Nemsokára lesz a szalagavató, de az agyagot már átrendeztem, viszont kellene öt darab tehetséges fotós, szerkesztő, vagy aki ért az ilyesmihez.

Igen, tényleg azt mondta nekünk, hogy darab.

Kezek lendültek volna a magasba, de Szonja azonnal közbevágott.

- Az öt szerencsés pedig nem más, mint Réka, Zente, Antal, Mariann, Csenge és Bendegúz. Réka, Antal, Bendegúz, a ti feladatotok a képek összeválogatása. Mariann, Csenge a tietek meg a szöveg megírása. Mindkét csoportnak a fotós, Zente fog segíteni. A karácsonyi műsorról meg egyebekről jövő héten beszélünk.

Még beszéltünk a részletekről, aztán a szokásos "tűnés!" után mindenki kiiszkolt a teremből, és szerintem Szonjának sikerült annyira befenyítenie a legtöbb suliújságost, hogy egész este a saját feladatukkal fognak foglalkozni.

- Hé, Réka! - Megfordultam, és láttam, hogy Antal és a tizenegyedikes Bendegúz sietett felém.

- Hali - mosolyodtam el.

- Mivel a gyűléseken nem csinálhatjuk a feladatunkat, nyilván a szabadidőnkből kell rá időt szakítanunk, hogy megcsinálhassuk az albumot - kezdte Antal unott hangon.

- Marcsi és Csenge tudnak önállóan dolgozni, viszont nekünk kell gyorsabban dolgoznunk, mivel a képek részéhez kellenek majd az idézetek, meg ilyesmi - folytatta az Antallal ellentétesen kifejezetten felpörgött Bendegúz. - Szóval... mikor érsz rá?

- Hát... nekem igazából bármikor jó - vontam vállat.

- Nekem hegedűm lesz holnap, de a péntek szabad - gondolkozott Bendegúz.

- Az nekem is jó - biccentett Antal.

- Akkor péntek - mosolyogtam el. - Hol legyünk?

- Ott, ahol van elég hely - vágta rá Bendegúz.

- Nálunk van egy nagy ebédlőasztal, és a szüleim dolgozni fognak, szóval... - vontam vállat némi gondolkodás után.

- Akkor nálatok? - kérdezte Antal végül tárgyilagosan.

Biccentettem, és már indultam volna.

- Várj! - szólt utánam Bendegúz, mire visszafordultam. - Antal száma már megvan... - intett az állával az említett felé - ... és egyszerűbb lenne, ha a tiedet is tudnám.

- Persze - mondtam, és benyúltam a táskámba, hogy elővegyem a mobilomat. Azonban nem akadt a kezem ügyébe. - Mi a...? - Ó, basszus.

A tesiöltözőben hagytam, jutott eszembe.

- Ömm... az öltözőben hagytam a telefonomat. Elmegyek érte, és majd holnap megadom a számom, jó?

- Oké - mosolygott rám Bendegúz, majd el is ment.

- Megkeressem veled a telefonodat? - kérdezte udvariasan Antal.

- Tekintve, hogy a lányöltözőben van, szerintem menni fog egyedül is - mosolyodtam el halványan, mire Antal bólintott.

- Jogos. Akkor szia. - És már el is ment.

Végigrohantam az egész iskolán, lépteim visszhangot vertek a tökéletes csendben.

Benyitottam az öltözőbe, és hála az égnek, ott volt az egyik pad alatt a telefonom, ami valószínűleg akkor esett le, amikor órán voltam, így visszaöltözésnél nem vettem észre.

Már épp kiléptem az öltözőből, amikor hangokat hallottam.

Zene volt.

A tesiteremből jött.

Visszanéztem, és valahogy csak akkor vettem észre a két padon lévő ruhákat, a két sarokban, távol egymástól.

Kis híján fejbevertem magamat.

A szalagavató, tényleg!

Hitetlenül csóváltam meg a fejemet. Annyira kiesett ez a pár hét, annyira nem törődtem semmivel sem Paulán és Pete-en kívül, úgy viselkedtem, mintha a szemem előtt egy tölcsér lenne, és folyamatosan csak egy dolgot láttam volna magam előtt.

Elhatároztam, hogy ez nem történhet meg újra.

A kíváncsiságom szerencsére felülkeredekett a nyomasztó gondolatokon, és azon kaptam magam, hogy a résnyire kinyílt kétszárnyú ajtón kémlelek be óvatosan a hatalmas tesiterembe, és a végzősöket bámulom.

Annyira gyönyörűen táncoltak! A dallam ütemére lágyan ringatóztak, pörögtek, forogtak...

Megráztam a fejem. A tánc sosem volt az én műfajom, most meg itt olvadozom?

De mégis... újra benéztem a résen. Furcsának tűnt a gondolat, hogy három év, és én is ugyanígy fogok próbálni egyetlen eseményre. Olyan távolinak tűnt a gondolat.

Hogy tudtam ezt eddig figyelmen kívül hagyni? Múlt csütörtökön ofőin Haller mondta is, hogy hétfőtől sok óra el fog maradni, vagy máshol lesz megtartva, sőt, lesz egy olyan nap is, amikor iskolába se kell mennünk!

A zene leállt. Valaki beüvöltötte, hogy "10 perc szünet!", mire mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. A b-s lányok (közülük felismertem Dominikát és Veronikát) lerogytak a terem szélébe, nem érdekelte őket, hogy esetleg meggyűrődik a ruhájuk. Eléggé fáradtnak tűntek.

Az a-sok elcsörtettek mellettük, az egyik átesett Dominika hirtelen kinyújtott lábán, a egy másik meg szándékosan rálépett Veronika szoknyájára.

Értetlenül, kissé szomorúan néztem az ellenségeskedést, viszont ez már mit sem számított, amikor az a-sok pont felém jöttek. Nyilván az öltözőbe igyekeztek.

Ijedt grimasszal sarkon fordultam (sajnos megnyikordult a laminált padló alattam), és el is siettem.

Nem nagyon tudom, miért ijedtem be, de hát, ha három festett szőkeség suhanna az ember felé utálattól eltorzult arccal (még ha az a gyűlölet nem is felé irányul), szerintem mindenki megijedne egy ici-picit.

Úton hazafelé már lassan sötétedett, a megbeszélés eléggé elhúzódott. Ekkor azonban rájöttem, hogy még semmit nem csináltam holnapra, így tágra nyílt szemekkel rohantam hazafelé.