𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

November 11., vasárnap

Hol is tartottam? Ja igen, ott, hogy megláttam Pete-éket.

Azon a napon már sokadjára dermedtem szoborrá.

Mit keresnek itt?

Csengének is feltűnt a hallgatásom, és ugyanarra nézett, mint én.

- Na, de jó, ezek is itt vannak - fújtatott mérgesen, és valahogy már mindkettőnkből elpárolgott az iménti jókedv. Annyi volt a különbség, hogy milyen okokból.

Mert míg Csenge csak szimplán visszatért eredeti, komoly stílusába, és csak a szokásos dühöngésagadját árasztotta a többiek felé, én komolyan mondom, megsemmisültem.

Nem arról van szó, semmi bajom azzal, ha nem vagyok ott mindig mindenhol, előfordul, de... Paula egy órával ezelőtt még nálam volt. Most meg úgy sétálgat itt a fiúkkal, mintha órák óta lennének így.

Behunytam a szemem egy pillanatra, mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam.

Semmi baj. Nem fogják elrontani a hangulatodat. Megint. Csak az a lényeg, hogy ne vegyenek észre.

Feltörő szomorúságomat (egyelőre) legyőzve nyitottam ki a szemem.

Aha. Meg ahogy azt én elterveztem.

Ugyanis Pete-tel néztem épp farkasszemet.

Kétségtelen, észrevett.

A fenébe.

A következő pillanatban Paula is észrevett, es azonnal az arcára fagyott a mosoly.

Őt ketten megtorpanva álltak és néztek rám, onnantól pedig nem kellett sok idő, hogy Dan, Bence és Goki is észrevegyék, hogy valami nem oké, ott vagyok én is. Ellenben ők mosolyogva integettek nekem és maguk felé is, engem invitálva.

Visszaintettem, aztán akaratlanul is összeszaladt a szemöldököm.

Oké... most éppen mi is történik?

Teljesen összezavarodtam. Mit jópofiznak, amikor nyilván szándékosan nem szóltak nekem, hogy mennek valahová? És mégis miért néz rám olyan gyászosan mostanában nem csak Pete, hanem Paula is, mintha kinyírtam volna valakit? Ennek semmi értelme.

Rengeteg megválaszolatlan kérdés, nulla válasz. Jól állunk.

Azonban válaszokat csak úgy kaphatok, ha odamegyek hozzájuk, és kerek perec megkérdezem.

De ehhez persze tudjátok, kinek volt kedve.

- Figyu, Csenge - rángattam meg a mellettem álló (még mindig szitkozódó) lány karját. - Mi lenne, ha...

- Mennénk? Én örülnék - közölte a lány, majd ezúttal ő rántotta meg a karom.

Azonban valami ismeretlen, idióta erőnek muszáj volt megacéloznia a lelkemet.

Ha csak úgy elmegyek, az amúgy is bunkóság. És meg kell tudnom, mi folyik itt...

- Várj egy percet! - engedtem el Csenge kezét, aki azonnal mérges ellenkezésbe kezdett. - Mindjárt jövök - azzal oda is szaladtam a társasághoz, akiket elvben a barátaimnak mondok.

- Sziasztok! - erőltettem fel a legszebb ál-mosolyomat.

- Szia! - köszöntek rám egyenként, majd Goki lépett elő.

- Azt hittük, nem tudsz jönni.

- Tényleg? Hogyhogy? - ál-csodálkoztam.

- Paula azt mondta, rosszul vagy.