𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

November 6., kedd

Az életkedvem mai is a nulla alatt volt, mikor felkeltem.

Nem volt kedvem suliba menni, találkozni a többiekkel, nagyjából élni se.

- Anya! - ordítottam le reggel háromnegyed kilenckor.

- Igen? - kiáltott vissza anya, valahonnan a konyhából.

- Maradhatok ma itthon?

- Nem! - hangzott az ellentmondást nem tűrő válasz. Hát, akkor ezt megbeszéltük.

Morogva felöltöztem, tulajdonképpen a hangulatomnak megfelelően - magyarán, csupa feketét viseltem.

Mikor lementem reggelizni, anya meglátott, és szólásra nyitotta a száját, de aztán azonnal vissza is csukta. Inkább nem kérdezett semmit.

Mikor Paulával kiszálltunk a kocsiból, szokás szerint odamentünk a többiekhez, csak az volt a különbség, hogy én alig szóltam hozzá a témához, néha egy-egy szót.

A borongós idő is nyomasztó hatással volt rám, nem szerettem az olyan napokat, amikor a felhőtakaró olyan sűrűn fedi le az eget, hogy egy csepp kék sem látszik sehol.

Az órák elképesztő lassúsággal teltek, komolyan azon gondolkodtam, hogyan vegyem rá Kardost, hogy menjen szépen haza, elemezgesse a verseket saját magának, vagy Durandot, hogy mást untasson a francia nyelvtannal, úgyis mindenki tudja.

Mire kicsengettek magyarról, komolyan azt hittem, meghalok, úgy éreztem, mintha minimum egy hete lettem volna oda bezárva.

A többiekkel együtt mentem ki a suli elé, de valamiért egyre esősödött az az érzésem, ami már napok óta kínzott: hogy valami nincs rendben. P sokkal kevesebbet beszélt, mint általában szokott, Pete meg... a mostanra megszokott, flegma stílusát mutatta. Nem segített a helyzeten az sem, hogy mintha a többiek észre sem vették volna, hogy milyen bénácska a hangulat.

- Réka? - szólított meg Dan, kicsit hangosabban az átlagosnál, innen gyanítottam, hogy nem először szólt.

- Hm? - fordultam felé.

- Jössz Mekibe?

- Kik mennek? - kérdeztem vissza reflexből, de amint kimondtam, már meg is bántam. Ez eléggé átlátszó volt, simán elárultam magam.

Azonban, mint azt már említettem, Dannek, Gokinak és Bencének fel sem tűnt az egész, így Goki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, közölte:

- Hát, mi, öten. Akkor jössz? - nézett rám kedvesen, és komolyan tök aranyos volt.

Annyira jófejül kérdezte (van egyáltalán ilyen szó?😂 - írói szerk.) de egyszerűen képtelen lettem volna bármit is csinálni Pete társaságában anélkül, hogy hülyén érezném magamat.

Így inkább megpróbáltam óvatosan elutasítani az ajánlatot.

- Bocsi, de most nem nagyon érek rá. Sok a dolgom, és nagyon kimerült vagyok már. - A hatás kedvéért megdörzsöltem az arcom, remélve, hogy ezzel nem játszom túl a dolgot, hanem csak adok egy kis nyomatékot a mondandómnak.

- Persze - Bence megpaskolta a felkarom, majd felkiáltott. - Akkor banzáj!!!

És hol volt, hol nem, elrohant, meg sem várva a többieket.

A mosolyomat elfojtva néztem utána, majd a többiekre.

- Akkor sziasztok - intettem, mire Pete kivételével mindenki visszaköszönt, majd együtt mentek el.

Hazaérve megcsináltam a házim, ránéztem az átlagomra, Minecraftoztam, és amikor az órámra néztem, még mindig alig volt fél hat.

Aludni úgysem tudtam volna, így hát lementem a nappaliba, és csukott szemmel elővettem egy új könyvet anya végtelenül nagy polcáról.

Meg Cabot - A neveletlen hercegnő naplója 1.

- Te jó ég - röhögtem el magam kínosan. Viszont az igazságérzetem nem hagyott békén, így nem akartam mást választani. Erre böktem rá, ennyi.

Arra eszméltem, hogy órákkal később már majdnem kiolvastam az alig 230 oldalas könyvet, és a telefonom pittyeg.

Dan új fotót tett ki instára.

A képen jól látszik, hogy még mindig a Mekiben végeznek rendbontást; Paula éppen tátott szájjal sikít, a kezében lévő telefonon viszont jól látszik, hogy a Spotify van megnyitva, így nyilván énekel. Goki éppen békejelet mutat, és szelfizik (?), Dan nagy feje a kép jobb oldalán vigyorog, Bence feje teljesen ketchupos, mintha felrobbant volna előtte az üveg, Pete meg a fejét fogva, hitetlenül nevet rajta.

Néhány perc múlva meg újabb képet tett közzé, amin a szürke járda látszik, meg Dan Puma cipője. Alatta a leírás:

"Kiraktak minket. Asszem, örökre. Hát, mit ne mondjak, elég slampos egy hely, nem ajánlom senkinek. Nem értékelik Paula Shown Mandez számát, amit énekel, és Bence hülyülését sem a ketchup-háborúval. Ehh."

A "Shown Mandez"-kiírásnál fájdalmasan felnyögtem. Ha ezt P meglátja...

Ugyanakkor látszott, hogy a többiek tökéletesen elvoltak nélkülem is, és be kell vallanom, ez kicsit fájt.

Ettől úgy éreztem magamat, mintha én nem is járulnék hozzá a hangulathoz. Vagy csak lehúznám.

Mit ne mondjak, még ramatyabbul éreztem magam, mint a nap elején, ami nagy szó.

Az zökkentett ki a bambulásból, hogy Paula írt:

Paula üzenete: Átmegyek szombaton. Eddig bírtam, bocs. Beszélnünk kell.

Azonnal átjött az üzenet komolysága, és egyszerűen így éreztem, alig bírok várni szombatig, tudnom kell, mi az a fontos dolog.

Abban a reményben aludtam el, hogy az majd talán választ ad arra a kérdésre, hogy mi nem stimmel mostanában.