𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

Szeptember 18., szerda

Nagyjából fél hatkor keltem, és onnantól kezdve nem tudtam visszaaludni.

Forgolódtam, szenvedtem, de végül feladtam.

Felkeltem, megmostam a hajam, felvettem egy fehér garbót fekete farmerrel, és egy arany nyaklánccal, zenét hallgattam, még egyszer átnéztem mindent, megreggeliztem, majd végre elindulhattunk.

P szokás szerint a kapunk előtt állt, és apa elvitt minket a suliba.

Miután kiszálltunk, Paula azonnal a nyakamba ugrott.

- Aaannyira izgulok! Nagyon drukkolok neked!

Odamentünk a fiúkhoz, és beszélgettünk. Vagyis ők beszélgettek, nekem meg folyamatosan a suliújságon járt az agyam. Nagyon reménykedtem, hogy bekerülök.

- Hé - nézett rám Pete, aki észrevette, hogy hallgatag vagyok. - Minden oké? - kérdezte, és barátilag átölelte a vállam.

- Aha - mosolyogtam rá halványan. - Csak izgulok kicsit a suliújság miatt.

- Bekerülsz - közölte határozottan, a többiek meg lelkesen bólogattak.

- Köszi - néztem körbe hálásan, és ezek után én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe.

Csengetés előtt P-vel a szekrényünkhöz mentünk, mert Paula ott felejtette a kémia cuccát. Házit, meg, ugye nem csinált, tervei szerint rólam fogja lemásolni.

Én is kinyitottam a szekrényem, és a következő pillanatban millió post-it terített be.

- Mi a...? - bambultam értetlenül, majd gyorsan összeszedtem a cetliket, hogyha netán Máday néni ide tévedne, és le találna ordítani a rendetlenség miatt.

Paula segített összeszedni a post-iteket, de közben megállás nélkül vihogott.

- "Nagyon szurkolok neked, R!" "Biztos be fogsz kerülni a suliújságba!" "Hajrá!" Meg itt van egy relációs jel és egy hármas is - ráncolta a szemöldökét, majd tovább olvasgatott. - "Nagyon-nagyon drukkolok neked! Barátnőd, Anna."

Összvontam a szemöldököm. Ki a bánat az az Anna? És mióta vagyunk barátnők?

P a könnyeit törölgette, annyira röhögött.

- Hallod, de népszerű itt valaki - vihogott.

- De jó nekem - morogtam, majd próbáltam visszagyömöszölni a cetliket.

P még hangosabban visongott, majd egyszer csak felkapta a maradék (jópár) post-itet, és elrohant vele.

- Hé! - kiáltottam utána, de már nem hallotta.

A szememet forgattam, majd bezártam a saját suliboxom, és becsörtettem a kémiaterembe.

A helyiség tele volt ragasztgatva cetlikkel, amiket az emberektől kaptam.

- Állatok! Szedjétek már le! - üvöltöttem Domira és Norbira, mert ők ketten voltak azok a jómadarak, akik ezt kitalálták. Merthogy épp a tábla közepére raktak egy papírdarabot.

Paula bűnbánóan nézett maga elé.

- Norbert! Dominik! Szedjétek le őket! Nem mondom még egyszer - mondtam higgadtan, de a szemem szikrákat szórt.

Domi és Norbi egy pillanat alatt abbahagyták a hülyülést, és lehorgasztott fejjel kezdték leszedegetni a cetliket.

Becsöngettek.

Épphogy az utolsó cetlit is kidobtam a kukába, becsörtetett Gondos. Szokás szerint maratonit diktált, aztán szó nélkül, a cukrot (vagy atomot?) rágva visszament a titkos szobájába. Talán a következő órára készülni, talán világvége-elméleteket szőni. Ki tudja.