𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

November 13., kedd

Tegnap este - vagy hajnalban - megfogadtam, hogy megkérdezem P-t, mi volt Pete-tel.

Ehhez azonban bátorság is kellett, aminek én csúnyán híján voltam.

Nem akartam, hogy azok után, amin keresztülmentünk, még számon is kérjem Paulát arról, hogy most tulajdonképpen mi a franc folyik és egyáltalán hol. Na ja. Lassan a nyugalommal együtt az értelem is eltűnik a szótáramból.

Lényeg a lényeg, a suli előtt szobrozva, és Pete kifürkészhetetlen tekintetét állva végleg inamba szállt a bátorságom.

Beszélt egyáltalán vele?

Igen, tuti beszélt, hiszen megígérte. 

De akkor miért viselkedik így? Semmi oka nincs rá.

És abban a pillanatban, azon a borús novemberi napon elegem lett. Dühös voltam. Pete-re, hogy az érthetetlen, gyerekes féltékenykedése eddig fajult, Paulára, hogy mindent összezavart, a fiúkra, hogy ők ebből alig érzékelnek valamit, és magamra. Mert tulajdonképpen mióta is határozza meg egy fiú az életemet? Mióta hagytam, hogy fussak utána, és szomorkodjak, mintha világfájdalmam lenne, ezzel másokat is mélypontra rántva?

Pete már több, mint két hete viselkedik így velem. Ha Paula betartotta az ígéretét, beszélt vele, s még mindig ilyen idegenkedve viszonyul hozzám, akkor úgy kell neki. Meg se érdemli, hogy rosszul érezzem magam miatta.

Eldöntöttem, hogy túllépek Pósa Péteren. Nem érdekel, mit csinál. Úgysem történt köztünk igazából semmi, akkor meg mit fújja fel úgy az ügyet?

Régóta először kapcsolódtam bele úgy igazán a beszélgetésbe. Nevettem, úgy igazából, dorgáltam a fiúkat a hülyeségeik miatt, miközben mindannyian tudtuk, hogy én is jól szórakozom azon amit csinálnak. (Most éppen egy "Máday fanpage"-et hoztak létre Instagramon, és az igazgatóhelyettes minden egyes posztja alá írnak valami kedveset. Elvetemültek. De Máday nem tudja rájuk bizonyítani, szóval egyelőre megmenekültek.)

Bementünk a termünkbe, és megkezdődött az irodalom. Kardos egész órán a szöveggyűjteményt olvastatta velünk, az óra felénél meg az örök késő, Antal cammogott be a terembe. Persze kimagyarázta magát. Bezzeg, ha én késnék, akkor tuti Borrellnél, vagy még rosszabb, Mádaynál végezném. Már a gondolatba, hogy szemtől szemben, kettesben kell beszélnem Mádayval, beleborzongok.

A francia laza volt, le kellett fordítanunk egy szöveget, aztán a duplaóra (majdnem egész) fennmaradó részében filmet néztünk Franciaország művészetéről. Én mondjuk bealudtam, valahol a film felénél, de nem tűnt úgy, hogy a szintén bamba osztálytársaim vagy a tévéről szemét le sem vevő Durand észrevette volna.

Kémián sűrűséget számítottunk, azt se tudtam, hol vagyok, és a magnéziumot véletlen összekevertem a jóddal. Tippem sincs, hogyan, de emiatt a számolást is sikerült elrontanom.

A töri elmaradt, Nagy tanárnő valami történelmi kiállításon volt az osztályával (11/b), viszont mielőtt elkezdhettünk volna ünnepelni, Kardos jött be helyettesíteni. Síri csend honolt az elkövetkezendő 45 percben.

Matekon továbbra is az egyenletekkel bíbelődtünk, és megkaptuk, hogy jövő héten szerdán témazáró dolgozatot írunk. Éljen.

Biológián meg "játszottunk" volna, ami már önmagában izzasztó dolog, azonban, miután Pintér tanárnő közölte, hogy mondjunk egy Európában elő állatot, és Bence beüvöltötte, hogy "koala", akkor következett az igazi vérengzés. Eredetileg a "játék", vagyis a szívatás az lett volna, hogy mindenki mond egy európai állatot, aztán arról kell kitölteni egy kétoldalas feladatlapot, viszont Bence beszólása után Pintér ehhez még hozzácsapott egy jövő hétfői összefoglaló felelést. Mondanom sem kell, szegény Bence alig élte túl a mai napot.

Miután már Paulával kettesben sétáltunk felfelé a dombokon, újra kísértésbe estem, és egyszerűen muszáj volt megkérdeznem:

- Beszéltél már Pete-tel?

Paula rám sandított arcába fésült haja alól, és kínosan rágta a szája szélét.

- Ijj, reméltem, hogy erre a beszélgetésre nem kerül sor. Figyelj, R, én próbáltam. Tényleg. De egyszerűen... nem akar hallani róla. Olyan, mint egy sértődött óvodás, aki összeveszett a kis barátjával, de közben mégse akar haragban lenni vele. De haragudni könnyebb, mint megbocsátani, és meghallgatni a másikat. Annyira sajnálom!

Beletelt egy kis időbe, mire megemésztettem a hallottakat. Mintha nem is Paula beszélt volna az előbb, hanem valami sokat megélt felnőtt.

- Ne sajnáld, P. Nem te tehetsz arról, hogy ő hogyan viselkedik.

- De az én hibám az egész!

- Ez nem igaz. A fiúk mindig mindenkire féltékenyek, és legtöbbször ők se tudják, hogy miért. Előbb-utóbb valószínűleg történt volna valami ilyesmi, ha nem is pont így. Legalább láthatjuk, hogyan reagált, és időben leszálltunk egymásról.

Most Paula hallgatott egy ideig, és mintha kicsit viaskodott volna magával.

- De... ő nem ilyen! - nyögte ki végül, mire összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Mi van? Azonban, mielőtt kérdezhettem volna, már folytatta is. - Soha nem láttam még ilyennek. Persze, volt már mérges, meg szomorú, meg minden, de soha nem így. Nem volt ilyen... gyerekes.

Megvontam a vállam. Észre sem vettem, és befordultunk az utcánkba.

- Szerintem hagyjuk a témát. Nem akarok Pete miatt vesztegelni. Az élet megy tovább.

Odaértünk a házunkhoz. Megöleltem P-t, majd elköszöntem volna, de megelőzött.

- Ha elfogadsz egy baráti tanácsot... írj rá. Nem kell bármit csinálnod, de... ha nem is akarsz már tőle semmit, kibékülhetnétek. Rád talán hallgat. És hidd el, sokkal jobb lenne a hangulat nem csak nektek, hanem nekünk is - mosolyodott el szomorkásan, majd köszönés nélkül elment.

A távolba meredtem. Szóval tévedtem. A fiúk mégis érzik, hogy valami nem oké. Sőt, talán tudják is. Viszont, ha a miértet is tudnák, akkor valószínűleg nem lennének ilyen barátságosak. Ami azt jelenti, hogy Pete nem mondott nekik semmit. De - hogy is lehettem ilyen hülye? - azt nyilván látják, hogy már nem hülyülünk annyit Pete-tel, nem szívatjuk egymást, sőt, egyáltalán nem is beszélünk már. Erről pedig nyilván van fogalmuk.

Legszívesebben fejbe vertem volna magamat.

Bementem a házunkba, és közben összeszedtem a postát is. Millió hirdetés, újság, számla.

Anyáék még nem voltak otthon, így az összes papírt nemes egyszerűséggel lehánytam a konyhaasztalra, és már mentem volna fel a szobámba duzzogni, amikor megakadt a tekintetem az egyik hirdetésen. 

"Karate oktatás az alapoktól egészen a mesterszintig."

Hmm... úgy tűnik, tegnap valahol fenn meghallották a fohászomat.

Gyorsan utánanéztem az interneten a hirdetésnek, és tényleg: nemrég alapult egy társaság, akik a hónap elején kezdték el a tanítást. Így, ha csatlakoznék, nem is lennék annyira elmaradva.

Tökéletes.

Legalább valami jó is történt a sok feketeleves után.

Tovább böngésztem. Az ár, amit fizetni kell érte, egyáltalán nem drága, heti két alkalommal járnék, emellett női oktatók is akadnak bőven. Jövő hét hétfőn tudnék kezdeni, ehhez csak egy e-mail kell. Na meg persze anyáék beleegyezése.

Kétségtelen, hogy apa lelkesen támogatná a programot, és örülne, hogy találtam valamit, ami tetszik. Ebben biztos vagyok. Anya viszont keményebb dió lesz. Tuti, hogy aggódna, megsérülök, vagy egyszerűen túl erőszakosnak gondolná a dolgot.

Akkor nincs más választásom, jó, nyomós érveket kell gyűjtenem.

Szép, alvásmentes éjszakát mindenkinek.