𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

November 16., péntek

Összeszedtem minden egyes értelmes (vagy legalább értelmesnek tűnő) érvet a karatével kapcsolatban, amit csak találtam, és ma reggelre össze is tudtam kaparni a bátorságomat, hogy a reggeli rohanás közben megkérdezzem róla anyát.

Felkaptam egy fekete-piros kockás inget egy fekete farmerrel meg a Converse-emmel, és már rohantam is le.

- Jó reggelt, anya! - csiripeltem (kissé túl) lelkesen. - Mehetek karatéra?

- Persze, kicsim, nagyon örülök neki - legyintett, mire egy pillanatig értetlenül tátogtam. Erre a sok munka?! Kikérem magamnak.

- Ööö... oké, köszi!

Apához léptem, aki már indult volna kiállni a kocsival.

- Jó reggelt, járhatok karatézni? Kedden és csütörtökön lenne egy-egy óra, és nem is drága.

- Hű, tényleg mennél? - Apa kissé meglepettnek látszott. De ő legalább tényleg figyelt.

- Ühüm - bólogattam hevesen.

- Hát... én benne vagyok. Kérdezd meg anyádat - vont vállat.

Kezdődik.

- Már megkérdeztem. És azt mondta, mehetek. - Igyekeztem meggyőzően vigyorogni.

Apa gyanúsan összehúzta a szemét, mint aki tudja, hogy ez azért így nem teljesen igaz.

- Hát jó. Akkor délután beszélünk róla - mosolyodott el, amit viszonoztam.

- Cortez, merre van a kocsikulcsom? - Anya kiáltott ki a konyhából. - Nem találom sehol!

- A kabátod zsebében! - ordított vissza apa.

- De hát ott már néz... ó, tényleg! Köszi!

Még hallottuk az ajtó csapódását. Akkor már tényleg biztos lehettem benne: a felsorakoztatott érveimre csak délután fog sor kerülni.

Miután apa kitett a suli előtt, és Paulával a fiúkhoz léptünk, a beszélgetésünket Benedek szakította félbe.

- Sziasztok - köszönt kissé zavartan. Érdekes, hogy egy felsőbb éves volt zavarban előttünk, kilencedikesek előtt. Nem nagyon értettem a dolog miértjét.

- Szia - köszöntem vissza neki, és ennek hatására a többiek is észbe kaptak, és köszöntek. - Mizu?

- Csak, tudod, tegnap azt mondtad, hogy megadod a számodat... - hebegte a tarkóját vakargatva.

- Parancs... au! - jajdult fel Pete, miután Bence bokán rúgta. Már megint az egyik hülye játékukat játszották. Néha olyan gyerekesek.

- ...tudod, az évkönyvek miatt - tette hozzá gyorsan Bendegúz, mire bólintottam.

- Igen, persze.

Miután lebonyolítottuk a cserét, és Bendegúz elment (valamiért nagyon örült magának, de megbotlott az iskola előtti lépcsőben, te jó ég), nemsokkal később Antal lépett hozzánk.

- Ma minden nyomulós idiótát bevonzzunk? - csikorgatta a fogait Pete, de úgy tettem, mintha nem hallanám. Mégis mi baja van?

Antal is az én módszeremet választotta, és miután köszönt a többieknek (akik nem köszöntek vissza - Paulát kivéve,de ő is csak azért, mert gyomron könyököltem), felém fordult.

- Akkor ma négykor nálunk?

Pete leejtette a Fantáját. Ösztönösen felvettem, de aztán eszembe jutott, hogy haragszom rá, így igazából a normális, civilizált visszaadom-a-Fantádat szituáció helyett én a félreérthetetlen nesze-itt-van-de-ha-még-egyszer-elejted-kidobom-a-kukába üzenetet átadva szinte hozzávágtam a fiúhoz palackot, mire Pete kissé hátratántorodott.