𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

November 10., szombat

A hét további része többé-kevésbé eseménymentesen telt.

"Többé-kevésbé", mivel Pete továbbra is bunkózott, és ugyanúgy éreztem, hogy nem minden kerek, és ebből természetesen a külvilág semmit nem vett észre.

Ma délelőtt viszont örömmel fogadtam Paulát, tudva, hogy bármi baj van is velem, az biztos, hogy ő segít.

Felmentünk a szobámba, és szokásunk szerint a babzsákjaimra huppantunk le.

- Te érted a matekot? - forgattam a könyvemet értetlenül, mivel nagyjából tippem se volt, hogyan kéne megoldanom a fél oldalnyi házi feladatot.

- Most akkor gondold át ezt a kérdést még egyszer, és bizonyosodj meg róla, hogy tényleg engem kérdeztél - közölte P, mire felnevettem, és inkább elraktam a füzetem.

Paulával szokás szerint rengeteget tudtunk beszélni teljesen lényegtelen  dolgokról, viszont egy dolog egyértelmű volt: P feszeng. Egyértelmű volt a tartásából (feszesen tartotta szinte mindig görbe hátát), a lába dobolásából, és a haja piszkálásából.

Először nem értettem, mi lehet a baj, hiszen ő javasolta a találkozót, akkor csak nem azért, hogy rosszul érezze magát.

Ekkor ismertem fel, hogy valószínűleg mondani szeretne valamit. De mi lehet az, amit nem mer megosztani velem?

Úgy döntöttem, nem kérdezek rá. Majd elmondja, ha akarja. Nincs értelme erőltetni.

Ebéd után kimentünk a jó időbe deszkázni.

Paula éppen egy gyakorlatsorral próbálkozott, amikor váratlanul megcsúszott, és hatalmasat esve terült el a földön.

- P! - kiáltottam fel rémülten. - Te jó ég, minden oké?

- Kutya bajom - nyögte Paula, és nagy nehezen felmutatta a hüvelykujját.

Odarohantam, hogy segítsek neki, mire elhessegetett, és kezét maga mögött megtámasztva egyedül ült fel. Az egyik kezére azonban nem helyezett akkora súlyt, innen sejtettem, hogy azért nem kerek minden.

- Asszem, most inkább hazamennék - harapta be az ajkát Paula.

- Nem kell, van itthon krém, meg géz is, gyere, segítek - nyújtottam felé a kezemet, de ezúttal sem fogadta el, hanem egymaga támaszkodott fel, és porolta le magát.

- Nem, inkább hazamegyek. Köszönöm a vendéglátást - mondta, majd a jó kezével megfogta a gördeszkáját, és elment.

Én meg döbbenten néztem utána, és hirtelen azt sem tudtam, mit kéne reagálnom. Nyilvánvaló volt, hogy Paula valamit elhallgat előlem. Csak azt nem tudtam, mit.

Fussak utána? Állítsam meg, és kérdezzem meg, mi az? Vagy maradjak ott, ahol vagyok? Esetleg írjak rá, miután hazaért?

Teljesen kővé dermedtem, és a sírás határán egyensúlyoztam, amikor a novemberi csendbe hasított a telefonom csörgése.

Ránéztem a kijelzőre, és meglepetten konstatáltam, hogy Csenge keres.

- Szia! - szóltam bele a telefonba furán.

- Egy-kettő, Réka, ne lazsálj, elfelejtetted, hogy mit írtam reggel?

- Írtál reggel? - kérdeztem meglepetten, mire ideges fújtatást hallottam a vonal túlsó végéről.

- IGEN! El se olvastad?? - sikította Csenge. - Segítened kell!

- Nekem? - csodálkoztam.

- Nem, Réka, a nagyanyádnak! PERSZE, HOGY NEKED!!! - üvöltötte.

- Mégis mi történt?

- Az történt, hogy holnap lesz az elkényeztetett tízéves húgomnak a születésnapi bulija, de apukám most dolgozik, anya meg nem ér rá!

- És azért szorulsz a segítségemre, mert... - akadtam meg.

- Mert nincs ajándék! És holnapra kell! De apa dolgozik, anya meg valami rendezvényre hivatalos költőknek, és random engem kértek meg! De nem tudom, mi a fenének örülne! - nyöszörögte.

- És mégis mit csináljak?

- Van egy csomó rokonod, nem?

- De.

- Van köztük tízéves?

- Három is.

- Na látod! - tapsolt. - Tíz perc és ottvagyok - mondta, rám is csapta a telefont.

Pár másodpercig csak értetlenül néztem, majd rájöttem, hogy ezek szerint nemsokára itt lesz, ezért gyorsan berohantam a házba elhadarni anyáéknak, hogy hová megyek, és nagyjából rendbe szedtem magam.

Az idő, mintha csak a hangulatomat utánozná, egy csapásra beborult, és zuhogni kezdett az eső.

Felvettem egy sötétkék pulóvert egy fekete farmerrel meg a csizmámmal, és azon kaptam magam, hogy csöngetnek.

Csenge állt az ajtóban a vörös esőkabájában.

- Nesze - dobott oda nekem egy másik, lila dzsekit, amit gyorsan magamra kaptam, és el is indultunk.

A plázába érve már csöpögtünk a víztől, én meg megcsúsztam a saját tócsámban, és kapálózni kezdtem. Csenge utánam nyúlt, hogy megtartson, de késő volt, és az lett a vége, hogy mindketten a padlón feküdtünk.

Hitetlenül elnevettem magam, és néhány másodperc múlva Csenge is csatlakozott hozzám. Nem számított, hogy mindenki furán néz ránk, ahogy az sem, hogy mennyire fáztam. Csak nevettünk, és ez a jókedv mindkettőnk számára mély volt: Csenge szinte sosem nevet (vagy legalábbis nem emberek előtt), és meg ekkor határoztam el, hogy bármi történjék is, nem fogom hagyni, hogy a Pósa ikrek elrontsák a kedvemet.

Nevetve feltápászkodtam, és felsegítettem Csengét is, mielőtt még kiraknának minket "huligánkodás" címszóval.

A jókedvem nagyjából tíz másodpercig tartott, ugyanis a szökőkút felé pillantva megláttam Bencét, Dant, Gokit, Paulát... és Pete-et.

Te jó ég, mindjárt fél egy! Holnap befejezem.