𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

Szeptember 5., csütörtök

Elképesztő nap. Tényleg.
 
Reggel nyűgösen, és fáradtan ébredtem. Tegnap kb. éjfélig sorozatot néztem, mert nem tudtam elaludni. Hiszen minek próbálkozzak egy örökkévalóságig, ha úgyse megy? Mindegy.
 
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból, és elkészültem. Gondoltam, a hangulatomhoz illően fogok felöltözni (ma amúgy is hűvösebb volt). Szóval felvettem egy szürke cicanadrágot, egy "Sh!t life" feliratú pólót (őszintén szólva fogalmam sincs, hogy honnan van ilyen felsőm), fekete dzsekit és cipőt, majd végül felkaptam az iskolatáskát, és leszaladtam. Volna. Ugyanis hallottam, hogy anya izgatottam beszél valakivel telefonon. És jó gyerekhez híven mit csináltam? Naná, hogy kihallgattam a csevejt.

- Akkor ma ötkor a Csillagfény kávézóban? Rendben. Nem, tökéletes. Oké. Akkor szia, Virág! - csicseregte vidáman, majd letette a telefont.

Ösztönösen memorizáltam az időt és a címet, és ekkor... Megfogalmazódott bennem egy ötlet. Gonosz, pimasz kis terv, de egyszerűen zseniális.

Lementem a konyhába, mintha csak most keltem volna. Láttam anyán, hogy megakad a szeme a sötét ruházatomon, de végül nem szólt. Anya egyébként elképesztően gyenge angolos, így nyilván nem értette, hogy mi van a pólómra írva.

Gyorsan megreggeliztem, és apa eldobott engem és Paulát (aki szokás szerint a kapu előtt várakozott) a suliba.

A Szent Johanna előtt két szót váltottunk a fiúkkal, majd bementünk az épületbe. Paulával igyekeztünk figyelmen kívül hagyni Máday ordítását. Komolyan nem értem, hogy egy hatvanas nőnek hogy lehet ekkora hanga. És ez még nem minden. A folyosón egész sokan köszöntek csak úgy nekünk. Az előző napokon is volt már ilyen, de nem tartottam fontosnak megemlíteni. De ma már... Szinte minden 3. ember köszönt nekünk. A lehető leglazábban visszaköszöntünk nekik, majd a szekrényünkhöz siettünk. Elmagyaráztam a reggelt és a tervem részletesen Paulának, aki folyamatosan bólogatott, és a végén ugyanaz a kissé ijesztő Az-bohóca-mosoly jelent meg az arcán.

Gyorsan bementünk a kémiaterembe levágtuk magunkat a helyünkre, amit tegnap választottunk ki. Becsengettek, és elfelejtettem elővenni a tankönyveimet. Halkan, angolul szitkozódva (mert azt ugye senki sem érti, és Antal még nem érkezett meg), előrángattam a könyveim. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, és rémülten tettem a tankönyveim a padra, aztán rápillantottam a tanárra. Szavakkal nem lehet leírni, hogy mit éreztem akkor. És, ahogy elnéztem a többieket, ők is így éreztek.

Gondos tanárnő belépett a terembe. Fehér köpenyt viselt, és vastag, fekete keretes szemüveget. Ez már önmagában elég rémisztő volt, és emellé jöttek a tűzpiros, ég felé álló hajtincsei.

Tejlesen lefagytam, majd, miután a tanár ránk üvöltött, hogy vegyük elő a füzetünket, ijedten kinyitottam azt, és jegyzetelni kezdtem.

Óra végén azt úgy éreztem, leszakad a kezem, pedig még csak most kezdődött a nap.

A többi óra szerencsére nem volt ennyire fárasztó, bár törin Nagy tanárnő szintén elég keményen mondta a magáét (plusz Bence egyész órán azt kérdezgette, hogy anya, te vagy az? Mindenki röhögött, Paula és én is szakadtunk.)

A szüneteket kint töltöttük az udvaron, a fiúk körénkgyűltek, és még jópár felsőbb éves (!!) is csatlakozott hozzánk.

Utolsó óra után odamentem Paulához.

- Hé... Szerinted ne mondjuk el A tervet Pete-nek is?

- Dehogy mondjuk el! Ez egy BFF program! Fiúk kizárva! Főleg a bátyám!

- Jó, de... Ő az ikertestvéred! - Két tűnődő barna szempár méregetett (Paula ebben az egy tulajdonságában, a szeme színében különbözik a bátyjától, amúgy tisztára egyformák), majd végül megvonta a vállát, és beleegyezett.