𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

Október 26., szombat

A délelőtt gyorsan elszaladt (főleg, hogy tizenegyig aludtam), és rögtön ebéd után arra kaptam fel a fejem, hogy valaki ráesett a csengőre. És nem biztos, hogy nem szó szerint.

Gyorsan ajtót nyitottam. P érkezett meg, még tegnap beszéltük, hogy átjön délután az indulásig.

Felmentünk a szobámba, és amíg én a tévével szenvedtem, és próbáltam beállítani a CSGO-t, Paula az egész alakos tükrömre ragasztott dolgokat nézegette. Volt ott minden: képek a rokonokkal, koncertjegy, órai üzengetések, emlékeztető post-itek, stb.

- Ez ki? - bökött egy fényképre P kíváncsian, mire odagurultam hozzá a székemmel, és mosolyogva néztem a fényképre.

- Cameron - válaszoltam az unokatesómra bökve.

- Jól néz ki - állapította meg Paula, mire szórakozottan bólintottam.

- Az biztos. És jól ki is használja. - Cam az Amerikában élő másod-unokatestvérem, aki két évvel isősebb nálam, és hogy is mondjam... eléggé nőcsábász.

- Tartjátok még a kapcsolatot? - firtatott tovább Paula, és meg kezdtem furcsállni a kérdezősködést, de végül hagytam. Biztos csak tetszik neki. És ezzel végülis nincs egyedül: a szembe lógó, napszívta barna haj és mélybarna szemek elég sok lánynak imponálnak.

- Persze - mondtam. Bár nyár óta nem láttam, hetente szoktunk beszélni Cammel, és a távolság ellenére tök jó a kapcsolatunk.

- Szoktatok találkozni?

- Augusztus elején láttam utoljára, de karácsonykor ideutazik! - mosolyogtam vidáman, mert nagyjából... augusztus eleje óta vártam már a decembert. - Egyébként mi ez a sok kérdés? - érdeklődtem szórakozottan, kizökkentve a jól láthatóan gondolkodó Paulát, aki megrázva a fejét, visszatért a valóságba.

- Ja, nem, semmi. Csak kíváncsiság volt. Biztos boldoggá tesz téged - grimaszolt, mire furán néztem rá, aztán megvontam a vállam, és odadobtam egy konzolt P-nek.

- Fogadok, hogy leverlek - vigyorogtam rá.

- Ó, azt csak hiszed! - kontrázott Paula, és ezzel azt hiszem, le is zártuk a Cameron-témát.

Háromnegyed öt körül aztán elkezdtünk készülődni, hogy ötre (lehetőleg) odaérjünk az egyébként közel lévő bowling-pályához.

Elköszöntünk anyáéktól, és az utat gördeszkával tettük meg.

A többiek már ott vártak minket a pálya előtt.

Odapattantunk hozzájuk, lement a szokásos üdvözlés (sziasztok-csá-cső-csőváz-hol a fenében voltatok eddig?), aztán be is mentünk.

Az egyik ott dolgozó, Tibi, adott nekünk rózsaszín bowlingos pólókat (olyanok voltak, mint a filmekben :)), és a cipőkre került a sor. A fiúknak gyorsan kihozták a fényes, fekete cipőket, amik meglepően jó állapotban voltak, aztán Tibi hozzánk fordult.

- És a hölgyeknek hányas cipőt hozhatok? - kérdezte.

- Harmincötöset, légyszi - kértem.

- Harmincnégy - vakkantotta P.

Tibinek az arcára fagyott az amúgy kedves mosolya, és eléggé meglepetten nézett ránk.

- Oké, megnézem a gyerek részlegen... - fordult el, majd lázas keresgélésbe kezdett, és mondanom sem kell, a fiúk röhögésétől zengett az egész épület. De kedvesek.

- Harmincöt? Harmincnégy? Hány évesek vagytok? Tizenegy? - törölgette a szemét Bence. Jó, persze, az ő negyvenegyes lábával meg 175 centijével könnyű.