𝐀𝐍𝐓𝐀𝐈-𝐊𝐄𝐋𝐄𝐌𝐄𝐍 𝐑𝐄́𝐊𝐀 𝐍𝐀𝐏𝐋𝐎́𝐉𝐀 | ˢᶻʲᵍ ᶠᶠ

Szeptember 23., hétfő

Ma kellett elmondanom a kettest. És melyik időpontot választottam erre? A reggeli rohanást. Naná.

Miután elvégeztem minden fontos reggeli teendőt, és apa épp a garázsban volt, hogy kiálljon a kocsival. anya meg a telefonját kereste, gyorsan odaszóltam neki.

- Kettest kaptam a beadandómra.

- Jó, oké, ügyes, vagy, de most nem érek rá, kicsim - aztán anya keze megdermedt. A francba. Rám nézett, és felkiáltott. - MI VAN?

- De nincs baj, mert kijavítom - próbáltam menteni a menthetőt, de anya hajtatatlan volt. Korán reggel, háromnegyed hétkor prédikációt tartott a felelősségről, és megígértette velem, hogy jobban figyelek ezentúl. Hogy mire, azt nem tudom, mert amikor anya befejezte, én már agyilag teljesen lefáradva ültem be P mellé az autóba.

Hát, igen. 15 évesen az élet furcsa tud lenni. Tényleg, ezt talán még nem is említettem. Én, Paula, Pete és Antal vagyunk csak 15 évesek az osztályban, a többiek fiatalabbak.

A sulinál kiszálltunk a kocsiból, és odamentünk a fiúkhoz, akik szokás szerint egymás vérét szívták.

Becsöngetésre bementünk az osztályterembe, ahol éppen Rebi nyavajgott (bocsánat, beszélgetett) az a-s lányokkal. Így tudtam meg, hogy az egyik plázacicát Amandának hívják. Szuper.

Rajzon tájképet festettünk (Antal szokása szerint késett), matekon egyenletekkel foglalkoztunk (Domi felelt, akkora egyest kapott, hogy kilógott a naplóból), törin teleírtam 4 papírt, bioszon a puhatestűekről kaptunk részletes leírást (őszintén szólva, meglettem volna nélküle), francián és francia kultúrán pedig filmet néztünk az Eiffel-torony megépítéséről és annak körülményeiről.

Hullafáradtan estem haza, de azért a házit - szenvedve ugyan, de - megcsináltam, és csak azután jutott eszembe, hogy még nem írtam meg a suliújsághoz a cikkem.

Szóval nekiültem, és legnagyobb meglepetésemre még élveztem is a cikk megírását.

Gyorsan elraktam a fiókomba, hogy szerdán meglegyen, elvégeztem az esti rutinom, beszélgettem Paulával, aztán elnyomott az álom.