Egy percen múlt

3.

  Még a szokásosnál is csendesebb voltam a suliban. A tanár magyarázott valamit a táblánál, de csak a szája mozgását láttam. Lehet, hogy figyelnem kellett volna, mert már így is bukásra álltam a legtöbb tantárgyból. Tisztában voltam vele, hogy ha ezt így folytatom, annak évismétlés lesz a vége, de őszintén. Az volt a legkisebb gondom.

Arra kaptam fel a fejem, hogy üres az egész osztály. Mindenki elment, már a táskák sem voltak ott. Vége a napnak? Nekem fel sem tűnt.

Komótosan összepakoltam, aztán kimentem az osztályból. Síri csend volt, senkivel sem találkoztam a folyosón. Lehajtott fejjel sétáltam, semmiképp sem akartam meglátni az üvegajtót. Minden, de tényleg minden arra a napra emlékeztet.

- Nicole, várj egy kicsit, kérlek! - hallottam meg valaki hangját. Olyan hirtelen szakított ki a gondolataimból, hogy összerezzentem. Szó nélkül megfordultam, és az igazgató úrral találtam szemben magam.

- Ha a jegyeimről szeretne beszélni, akkor megnyugtatom, igyekszem behozni a lemaradást - mondtam unottan.

- Ezt örömmel hallom, viszont nem erről lenne szó - rázta meg a fejét. - Lenne pár perced? - kérdezte, mire vonakodva bólintottam és követtem az irodájába. Ott leült az íróasztalához, aztán a fotelra mutatott, jelezve, hogy üljek le. A táskámat hanyagul ledobtam a fotel mellé, én pedig magam előtt összefont karral leültem.

Az igazgató nyomkodott valamit a laptopján, addig unottan törölgettem a szemüvegemet, majd újra feltettem az orromra.

- Nézd - fordította felém a laptopot. Előrehajoltam, és belenéztem a honlapba, ami meg volt nyitva. A bal felső sarokban egy harmincas férfi mosolygott, mellette nagy betűkkel ki volt írva a neve és a foglalkozása. Nem is akartam többet látni.

- Nincs szükségem orvosra - szűrtem a fogaim között. Nem sok dolog van, ami jobban ki tud borítani, mint az, ha valaki irányítani akar.

- Kérlek, csak olvasd tovább - mondta az igazgató nyugodtan. Idegesen előrehajoltam, bár fogalmam sincs, miért. Csupa hülyeséget olvastam; hol tanult, meddig, hány éves tapasztalata van, miért foglalkozik a hozzám hasonlókkal, mi a véleménye az ilyen esetekről, satöbbi, satöbbi. Végigfutottam az egész szövegen, de csak és kizárólag az igazgató kedvéért.

Végül újra hátradőltem és a férfi szemébe néztem.

- Nincs szükségem rá - mondtam újra.

- Nézd, én tudom, min mész keresztül... - kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze. Gyűlölöm, amikor valaki ezt mondja, holott fogalma sincs arról, mit érzek.

- Dehogy tudja - vágtam a szavába indulatosan.

- Jó, igazad van, tényleg nem - bólintott. - De ez így nagyon nincs rendben - rázta meg a fejét sajnálkozó tekintettel. Hurrá, pont az hiányzott nekem, hogy valaki sajnáljon.

- Tudom - mondtam feszülten.

- Hiányzol Abby-nek. Nagyon - közölte halkan. Egyből összeszorult a torkom és lesütöttem a szemem. Az igazgató Abby édesapja. Igazából amikor egyre többet voltam Abby-vel, és olyan jóban lettünk, Mr. Hooking már nem az igazgató volt számomra, hanem csak Abby jó fej apukája. Csak azóta sok idő telt el, még több változással.

- Tudom - ismételtem szinte suttogva.

- Nézd - vette bizalmasabbra a hangját. Előredőlt a székén és rátámasztotta a könyökét az asztalra, úgy nézett a szemembe. - Teljesen tisztában vagyok vele, hogy ez most neked egy szörnyű helyzet. A jegyeiddel most ne törődj, van még nyolc hónapod, az év végéig. Magaddal kell foglalkoznod, és tudom, hogy nem szívesen fogadsz el segítséget, de ezt a férfit ismerem, ő tényleg tudna segíteni - mondta komolyan.

- Én... - kezdtem, de annyira gyenge és halk volt a hangom, hogy még én is meglepődtem. - Én tényleg köszönöm. De most... Most nem megy - álltam fel a fotelról.

- Nicole... - szólt utánam, amikor már nyitottam az ajtót. - Gondold meg - mondta, és látszott az arcán, hogy tényleg segíteni szeretne.

- Rendben. Viszontlátásra - köszöntem el, aztán kívülről becsuktam az ajtót.

Eddig sikerült távol tartanom magam az érzelmektől, most miért érzem úgy, hogy összenyomnak?

Nem mentem haza. Nem akartam abban a fojtogató légkörben lenni, így is úgy érzem, hogy valami, vagy inkább valaki ül a mellkasomon. Csak sétálgattam a városban, nem is néztem, merre. Anya nyolc óráig összesen hatszor hívott. Egyik alkalommal sem vettem fel, csak egy sms-t küldtem neki, hogy későn megyek.

Mikor hazaértem, kint már korom sötét volt. Szó nélkül léptem be az ajtón, aztán furcsán néztem körbe. Egy villany sem volt felkapcsolva. Benéztem az ikrek szobájába; mindketten békésen aludtak. Anyáét is megnéztem. Mivel sötét volt, csak a körvonalát láttam, és azt, hogy folyamatosan rázkódik a válla. Az ágyban feküdt, apu párnáját erősen magához szorította. Tudtam, miért sír. Neki is legalább annyira hiányzik apu, mint nekem. Lehet, hogy oda kellett volna mennem hozzá, megnyugtatni vagy csak egyszerűen átölelni. De nem tettem, mivel... Nem, fogalmam sincs, miért nem. Talán megijedtem.

De az is biztos, hogy aznap este sem aludtam egy percet sem.