Egy percen múlt

18

  - Megtudhatnám, hol jártatok? - kérdezte sziszegve valaki, amikor a hátsó bejáraton próbáltunk besurranni az iskola épületébe. Oliverrel egy egyöntetű „ezt megszívtuk" arckifejezéssel néztünk egymásra, aztán a tanár felé fordultunk.

- Öhm, mi csak... - kezdte Oliver, de csak eddig jutott.

- Igen? Ti csak...? - vonta fel a szemöldökét a nő, de látszott rajta, hogy teljesen pipa lett ránk.

- Elnézést, csak... Sétáltunk - vallottam be.

- Ó, szóval sétáltatok - erőltetett magára egy vigyort.

- És most sétálhatunk az igazgatóiba, ugye? - kérdezte Oliver egy elfojtott mosollyal.

- Takarodjatok befelé!!! - üvöltötte el magát, mire összerezzentem. Oliverrel elsiettünk onnan, mielőtt még jobban kiakadt volna a tanár, és (mivel éppen óra volt) az eldugott kis padhoz mentünk.

- Rég üvöltöttek így velem utoljára - gondolkodtam el, miközben leültünk.

- Jó kislány vagy, mi? - húzta gúnyos mosolyra a száját, persze csak viccből.

- Hogyne, a legjobb - néztem a plafon felé.

- De tényleg. Soha nem volt semmilyen sulis balhéd? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel, mint aki még maga sem hiszi el.

- Hát... Ha azt vesszük... Nem, nem volt - ráztam meg a fejem végül. - Neked?

- Csak néhány - nevette el magát.

- Mondjad - mosolyodtam el kíváncsian.

- Nem - rázta meg a fejét ő is mosolyogva.

- Na, légyszi - kértem bociszemekkel, de ettől csak még jobban nevetett.

- Felejtsd el!

- Használhatatlan vagy - csóváltam meg a fejem. - Miért nem beszélsz soha a régi életedről? - kérdeztem már komolyabban.

- Mert nem fontos. Már nem az - felelte.

- Oké, értem - biccentettem lehunyt szemmel, a fejemet a falnak támasztva.

- Kösz - mondta halkan, de nem feleltem rá semmit. Szerintem nem is kellett.

Bármennyire is érdekelt Oliver múltja, nem követeltem, hogy avasson be. Ő is megmondta, hogy azért költözött ide, hogy újrakezdhesse. És ha el akarja törölni maga mögül a régi életét, akkor nem állok az útjába. Ha el akarja felejteni, hát tegye. Talán jobb is úgy, hogy nem tudom, mitől akar megszabadulni.

- Beszélhetnénk? - hallottam meg egy hangot, mire kinyitottam a szemem. Már kicsengettek, úgyhogy sokan voltak a folyosón. Abby pedig előttem állt.

Oliver alig láthatóan közelebb csúszott hozzám a padon, én pedig csak szó nélkül néztem Abby szemébe.

- Nem - mondtam ki végül.

- De... - kezdte szinte kétségbeesetten, de nem tudtam megsajnálni. És őszintén szólva nem is akartam.

- Nem - ismételtem határozottan, mire a lány megadta magát és bólintott.

- Jó, rendben van - túrt a hajába, aztán hátrálni kezdett. Majd megfordult és leszaladt a lépcsőn.

- Nem szeretnék beleszólni, mert nincs sok közöm hozzá, de... Nem kellett volna elküldened - mondta Oliver halkan.

- Mindegy - ráztam meg a fejem.

- Dühös vagy rá, ugye? - kérdezte.

- Igen.