Egy percen múlt

22.

  Amikor (fogjuk rá) nagyjából megnyugodtam, azon kaptam magam, hogy már éjjel fél tizenkettő van. Fogalmam sincs, mikor teltek el ezek az órák, én nem éreztem belőlük semmit. Gondolatban leginkább évekkel ezelőtt voltam. Ahol még teljes volt a családom.

Lebotorkáltam a lépcsőn, és ittam egy kis vizet. A kezem, mondjuk annyira remegett, hogy azt hittem, kiesik belőle a pohár, de ez szerencsére nem történt meg. Bepillantottam anyához, de már aludt. Vagy csak úgy tett, mintha aludna. Ezt is simán el tudom képzelni.

- Nicole? - szólalt meg egy halk hang mögülem.

- Cathy, miért nem alszol? - guggoltam le a kishúgom elé, és csak akkor láttam meg, hogy könnyes a szeme.

- Rosszat álmodtam - szipogta.

- Mit? - kérdeztem, miközben megsimítottam az arcát, hogy megnyugodjon.

- Láttam aput. Meg téged, meg Lucast. És anyut is. Ti ott ültetek a kocsiban, és egy úton voltunk, és sötét volt, és nem látszódott semmi. És ti elmentetek a kocsival, és én meg nem tudtam utánatok szaladni - hadarta folyamatosan rázkódó vállal.

- Ne sírj, csak egy álom volt - súgtam a fülébe, de nem tudta abbahagyni a sírást. Óvatosan felálltam és a szobájába vezettem, aztán leültem az ágya szélére. Ő nyakig betakarózott, de még így is látszott, ahogy remeg.

Majdnem fél óráig tartott, mire elaludt, de maradtam még egy kicsit. Az álmán gondolkodtam. De mi is történt benne?

Egyedül maradt. Egyedül hagyták a sötétben, és nem tudott ellene mit csinálni. A családja, akibe minden bizalmát fekteti, cserben hagyja, elfordul tőle. Megdöbbentett, mennyire tudtam azonosulni ezzel az álommal. Egyedüllét. Félelem. Tehetetlenség.

Szörnyű érzés, hogy nem tudok tenni semmit. Nem tudom visszahozni. Nem tudtam elbúcsúzni. Félek. Minden éjszakától, minden reggeltől. Mert tudom, hogy nem fogom többé látni. Kitől tudnék segítséget kérni?

Ott van anyu. Neki bőven sok a saját gondjával foglalkozni.

Aztán Abby. Csak most hoztuk rendbe (úgy-ahogy) a kapcsolatunkat, és őt sem terhelném ezekkel a dolgokkal.

Justinnal szinte most szakítottam, szemétség lenne hozzá fordulnom a támaszért.

És Oliver... Nagyon rendes fiú. És figyelmes. És talán pont ez a baj. Félek, hogy ha jobban megismerem, nem csak egy jó barátot fogok látni benne. Most sem tudom, hogy mit látok benne. Alig ismerem, de így is elérte, hogy figyeljek rá. Ez jelent vajon valamit?

Apu, téged miért nem kérdezhetlek meg? Te miért nem adsz valamilyen tanácsot? Mit csináljak?

***

- Mi újság? - szakított ki a gondolataim közül egy derűs hang. Kellett pár pillanat, hogy visszatérjek a jelenbe és felfogjam, honnan jön. Egy ismerős, sötétszürke autóból.

- Se... semmi - feleltem halkan, és visszaszegeztem a járdára a tekintetem. A kocsi lassan elgurult mellettem és egy nem messze lévő parkolóhelyen megállt. A fiú pedig kiszállt belőle és megállt előttem.

- Na, miért sírsz? - kérdezte sokkal lágyabban, miközben a tekintetemet kereste.

Felnéztem a szemébe, amiben feszült aggódás tükröződött, próbáltam tartani magam, de már nem ment, kitört belőlem.

A mellkasának döntöttem a homlokom, nem is foglalkoztam azzal, mit gondolhat. Meg sem próbáltam magamba fojtani a könnyeimet, inkább kieresztettem őket.

Egy éve még együtt voltunk apával, teljes volt a család. Senki nem tudta volna megmondani, hogy ő nem éli meg a következő születésnapját. Egy perccel a baleset előtt sem tudta volna megmondani. Ha csak egy perccel korábban indulunk el... Csak egy percen múlt az egész. Ennek nem így kellett volna megtörténnie. Biztos lett volna más megoldás is. Ha nem arra az órára figyelünk abban a percben, akkor talán észrevesszük azt az autóst... Akkor talán nem karamboloztunk volna. Talán apu még mindig életben lenne.

- Ne sírj már - súgta a fülembe, miközben a hátamat simogatta. Megnyugtató érzés volt, de így sem fejeztem be. Lehet azért, mert ez a biztonságérzet is aput juttatta eszembe. Amikor ő ölelt meg, akkor is ilyen biztos kezekben éreztem magam.

- Bocsánat - szipogtam elhúzódva tőle.

- Mi a baj? - kérdezte aggódva

- Elviszel valahova? - néztem fel rá, de csak akadozva tudtam beszélni.

- Mi? Kocsival? - ráncolta a szemöldökét. Bólintottam egyet, bár én sem voltam biztos a dolgomban. Ez csak egy hirtelen jött felindulás volt bennem, mégis erre az érzésre hallgattam.

- Na, elviszel? - néztem a szemébe, mire bólintott egy aprót.

- Persze. Gyere - fordult meg, majd elindultunk a kocsija felé. A keze még mindig a derekamon volt, belőlem pedig még mindig dőltek a könnyek, úgyhogy akik szembejöttek velünk, elég furcsán néztek ránk. Oliver nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy sajnálja a helyzetet, attól függetlenül, hogy nem tudta, mi a bajom. Kinyitotta előttem a kocsiajtót, mire beültem, aztán megvártam, hogy ő is becsukja maga után az ajtót.

Az emlékek villámcsapásként hasítottak belém. Beülök. Nevetek. Piros lámpa. Sötétkék autó. Remegés. Sötétség. Ezek mind a másodperc töredéke alatt futottak át rajtam, egy fél pillanat volt, mégis kiváltotta belőlem a félelem legmagasabb fokát. Több mint fél éve nem mertem ezzel szembenézni, és volt is okom rá. Ezekben a pillanatokban tudatosult bennem, hogy nem is attól féltem, hogy újra megtörténik. Hanem ezektől az emlékektől. Mert túlságosan is valóságos volt az az autó. És ha már az alap valódi, akkor nem nehéz beleképzelni a későbbi történéseket.

- Biztos vagy benne? - kérdezte Oliver szinte suttogva. Nem, kicsit sem voltam határozott, de úgy voltam vele, ha már képes voltam beülni, akkor itt már nem hátrálok meg. Kinyögni nem tudtam egy értelmes szót sem, úgyhogy csak bólintottam. - Nicole... - szólalt meg, miközben az állam alá nyúlt és óvatosan maga felé fordította a fejem. Igyekeztem abbahagyni a sírást, de most tényleg nagyon nem ment. Éreztem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon, és ahogy Oliver szemébe néztem, az aggódó tekintete még inkább sírásra késztetett. Mondani akart valamit, de végül inkább magában tartotta és csak halkan megkérdezte: - Hova szeretnél menni?

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy meg tudjak szólalni, de végül csak sikerült. Eléggé remegett a hangom, de Oliver szerencsére elsőre is megértette. Nem mondott semmit, nem reagált, csak beindította az autót, aztán annyira óvatosan vezetett, amennyire csak tudott.