Egy percen múlt

25.

  Ott álltam Dr. Downey ajtaja előtt, és egy pillanatra még visszanéztem Oliver kocsijára. Már messze volt, alig látszott, mégis egy halvány mosolyra húzódott a szám. Nem hittem volna, hogy lesz alkalom, amikor jónak mondható kedvvel kopogok be az orvoshoz.

Azért egy kicsit feszült voltam, mivel a legutóbbi találkozásunk nem valami szépen ért véget, de ezzel nem volt sok időm foglalkozni, mivel az ajtó kinyílt.

- Szia, Nicole - köszönt kedvesen a férfi.

- Jó napot - mondtam én is, aztán mindketten bementünk és leültünk a szokásos helyre.

- Jobban vagy? - érdeklődött kényelmesen elhelyezkedve a kanapén.

- Igen, azt hiszem - bólintottam.

- Történt valami? - fürkészett mosolyogva.

Hát. Megismerkedtem valakivel, akit először nem kedveltem, de aztán fokozatosan felfigyeltem rá, sokat voltam vele, rájöttem, hogy ez nekem jó érzés, és annak ellenére, hogy még mindig nem jöttem rendbe, amikor vele vagyok, jól érzem magam.

- Mondhatjuk - vontam meg a vállam végül. - Beültem egy kocsiba - mondtam ki kicsit zavartan.

- Tényleg? - vonta fel Dr. Downey a szemöldökét. Úgy tűnt, sikerült meglepnem.

- Aha - erősítettem meg.

- Azta. Mármint... Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar sikerülni fog - közölte még mindig csodálkozva.

- Én sem - vallottam be.

- És milyen érzés volt? Féltél? - kérdezte halkabban.

- Először nagyon - bólintottam.

- És utána elmúlt?

- Nem. És nem lett jobb véleményem az autókról sem - mondtam komoran. - De csak így tudtam eljutni valahova.

- Akkor fontos volt elmenned - értelmezte.

- Nagyon - sütöttem le a szemem.

- És nem bántad meg? - kérdezte picit feszülten, mintha tartana a választól.

- Nem - ráztam meg a fejem.

- Akkor jó - bólintott megkönnyebbülten. - Kivel mentél? - tette fel az újabb kérdést.

- Egy baráttal - válaszoltam.

- Gondoltam - mosolyodott el. - Anyukád tudja?

- Nem. És nem is szeretném elmondani neki. Legalábbis ma biztosan nem - tettem hozzá halkan, és az orvos is látta rajtam, hogy megváltozik az arckifejezésem.

- Miért, mi van ma? - ráncolta a szemöldökét.

- Apa... Apa születésnapja - mondtam ki gyorsan, de így is elfogott a fojtogató érzés. - Elnézést - töröltem meg a szemem.

- Ugyan - rázta a fejét kedvesen. - De miért nem szeretnéd elmondani anyukádnak?

- Mert... Ő rosszabbul van, mint én. Neki a saját gondján kívül még mi is ott vagyunk. És próbálja erősnek mutatni magát, de... neki is nagyon hiányzik - mondtam lehajtott fejjel.

- Ez teljesen normális ilyenkor. De talán segítenél neki azzal, ha megmutatnád, te már tettél egy lépést - győzködött óvatosan közelítve a témához.

- Ma inkább hagyom. Szerintem szívesebben lenne most egyedül.

- Rendben, ahogy gondolod - adta meg magát, aztán belelapozott a füzetébe, ami szokás szerint most is ott volt az ölében. - Szoktál beszélgetni valakivel? - kérdezte fel sem nézve.