Egy percen múlt

31.

  Oliver nem jött iskolába másnap. És azután sem, sőt az egész hetet kihagyta. A telefont nem vette fel, ha üzentem, gyorsan lerázott, és péntek délutánra már komolyan kezdtek meghalni az idegeim. Nem tudtam, mi történt vele, megbántottam-e esetleg, vagy szimplán csak nem akar találkozni.

Én: „Oké, most komolyan. Mi van veled???" - küldtem el az üzenetet idegesen. Még volt pár percem a Dr. Downey-val való találkozásig, úgyhogy a falnak dőlve tettem egy utolsó próbát.

Oliver: „Mondtam már. Megfáztam, nem nagy ügy."

Én: „Ne nézz már hülyének, légyszi!" - írtam, és magamban folyamatosan azt mondogattam, hogy oltson be valamivel, üsse le ezt a magas labdát. Akkor talán elhittem volna neki, hogy nincs nagy baja.

Oliver: „Nem nézlek annak. De most inkább pihenek egyet, később beszélünk."

Az állapota nem elérhető-re váltott, én pedig szorosan lehunytam a szemem. A fenébe. Mégis mi a franc baja van ennek a srácnak? Megsértődött? Nem hinném. Tényleg csak megfázott? Ugyan már, akkor nem lenne ilyen. Oliver, komolyan miért csinálod ezt?

- Hát te? - hallottam meg egy hangot hirtelen, mire összerezzentem. Lassan felnéztem, és csak akkor láttam, hogy Esther áll velem szemben. Válaszul csak megvontam a vállam. Még mindig volt valami furcsa ebben a lányban. A koromfekete hajában, a világoszöld szemében, a füstös sminkjében, az „utálom az egész világot"-tekintetében. Feszülten néztem a szemébe, megint úgy éreztem, nem szabad megtudnia, mit érzek. Szerencsére félbeszakadt ez a pillanat, mert hirtelen kinyílt a ház ajtaja.

- Sziasztok, lányok - köszönt nekünk Dr. Downey, majd váltott pár szót az ajtón kilépő fiúval. Miután végeztek, a srác elment, mi hárman pedig bementünk. Szokás szerint a kanapén foglaltunk helyet, és amíg az orvos bement az egyik szobába, én karba tett kézzel a gondolataimba merültem.

Ezek a gondolatok viszont nem apu körül forogtak. Hanem egy fiú körül, akire már komolyan dühös voltam. De még ennél is jobban aggódtam. Az autóbaleset után, ami annyira hirtelen fordította fel az életemet, talán nem csoda, hogy az elején már a legrosszabbra gondolok. Mi van, ha valami baj érte, mi van, ha kórházban van, mi van, ha...? A francba, jobban aggódok Oliverért, mint szabadna. Nem kellene, mert ő csak... Csak egy srác. Semmi több. Ugye?

- Nicole, figyelsz? - sóhajtotta Dr. Downey gondterhelten, mire kiszakadtam a kérdésekből és felkaptam a fejem.

- Igen, persze. - Nem, nem figyeltem.

- Csak annyit mondtam, hogy... Mindegy, nem érdekes - rázta meg a fejét. Esther ott ült mellettem, persze tisztes távolságban, és ő is csak akkor szólalt meg, amikor nagyon muszáj volt. Nem tudom, miért volt egyáltalán itt, nekem tökéletesen megfeleltek azok az órák, amikor csak az orvos meg én beszélgettünk. Igazából most elmondtam volna neki, mi a bajom, csak hát... Volt ott még valaki. - Tehát, gondolom, nem igazán tudjátok, miért vagytok itt mindketten - folytatta Dr. Downey. Most Esther is felemte a fejét. - Ti nem ismeritek egymást, ugye? - tette fel a kérdést, mire mindketten megráztuk a fejünket. - Nagyszerű. Akkor most megismerkedtek - dőlt hátra összefont karral. Mivel elég értetlenül néztünk rá, folytatta: - Tudjátok, mi a közös bennetek?

- Hogy valami rohadtul elcseszte az életünket? - kérdezte Esther unottan. Úgy tűnt, Dr. Downey már hozzászokott a lány... stílusához, mert elengedte a füle mellett a megjegyzést. Ami amúgy igaz volt.

- Hogy egyikőtök sem szereti az... az embereket. Úgy általában - mondta ki egyszerűen. Megfordult a fejemben, hogy megcáfolom, amit mondott, de aztán átgondoltam és inkább csak bólintottam. Tény, hogy amikor elsétál mellettem valaki, legszívesebben leüvölteném a fejét, amiért neki olyan egyszerű minden. - Tehát, mivel én mindkettőtöket ismerem, jobb megoldást keresve sem találnék - fejezte be egy elégedett mosollyal. Mi pedig továbbra is szótlanul meredtünk rá.