Egy percen múlt

35.

  Justinnal sokáig beszélgettünk, és komolyan nagyon jó volt látni. Én igyekeztem, tényleg igyekeztem rá koncentrálni, de őszintén szólva előfordult, hogy gondolatban egy kicsit máshol jártam.

- Mit eszel te azon a gyereken? - kérdezte Justin halkan, a fejét csóválva.

- Tessék? - kaptam fel a tekintetem.

- Oliver. Mit ad, amit én nem tudtam? - nézett a szemembe. A tekintete komoly volt. Semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni róla.

- Én... Nem, ez nem a te hibád, csak ő... - hebegtem zavartan. - Ez nem mindegy neked?

- Csak kérdeztem, nyugi - mosolyodott el. - Nem tervezlek visszahódítani.

- Oké - könnyebbültem meg. - Egyébként te hogy állsz? - villantottam rá egy sejtelmes mosolyt.

- Alakul - felelte zavartan.

- Örülök neki - mondtam őszintén.

- Kösz. Egyébként meg itt van - nézett mögém.

- Oliver? - fordultam hátra döbbenten.

- Szerintem én lépek - állt fel a padról, amin addig ültünk. - Jó volt látni, Nicole - mondta, pár pillanatig Olivert vizslatta, majd elsétált.

Szóhoz sem jutottam. Mintha éreztem volna egy kis ellenszenvet a hangjában. Vagy csak beleképzeltem? Remélem. Oliver mindenesetre már le is ült mellém, engem pedig valahogy elöntött egyfajta melegség.

- Hát te? - kérdeztem zavartan.

- Nem volt kedvem tovább várni - felelte halkan.

- Mi van Will-lel?

- Még mindig semmi - húzta el a száját.

- Sajnálom.

- Nem kell. Majd rendbe jön - erőltetett magára egy mosolyt. - És a srácok? Még mindig dühösek? - kérdezte.

- Eléggé - bólintottam szomorúan.

- Jól nézünk ki - nevetett fel kelletlenül.

- Ez már csak ilyen - néztem az égre fáradtan. - Oliver.

- Tessék.

- Mit nem mondasz el nekem? - kérdeztem halkan. - Te már tudsz rólam egy csomó dolgot. Annyiszor meséltem neked... apuról. Én viszont alig ismerlek - csóváltam a fejem.

- Már így is jobban ismersz, mint bárki más - mondta komolyan. - De... ha szeretnéd, ez lehetne az őszinte napunk. Kérdezel valamit, bármit, és én válaszolok rá. Benne vagy?

- Benne - mosolyodtam el. - Kezdhetem?

- Szolgálatára - tárta szét a karját Oliver szórakozottan.

- Te nem olyan típus vagy, aki odamegy random emberekhez ismerkedni. Engem miért zaklattál? - fürkésztem.

- Hát... - kezdte egy halvány mosollyal, mintha éppen visszaemlékezne az első napra. - Hallottam, mi történt apukáddal. És... Te voltál az egyetlen, akiről elhittem, hogy ténylegesen meg fog érteni. Meg persze nyilván közrejátszott a nagybátyám is. Mindenképp szerette volna, hogy legyen valaki, akivel megoszthatok ilyeneket, ha már vele nem voltam hajlandó. Azért elég jól alakult a vége - kacsintott rám, mire halkan elnevettem magam.

- Oké... Hány barátnőd volt eddig? - csúszott ki a számon. Hiába, ez már nagyon nem tudott bent maradni.

- Veled együtt? - kérdezett vissza.