Egy percen múlt

9.

  Soha nem voltam még ennyire közel a teljes összeomláshoz. Kizárólag azért nem engedtem magam sírni, mert nem akartam, hogy anyu és a kicsik így lássanak. Erősnek kellett lennem. Legalább kívülről.

Akkora gombóc volt a torkomban, hogy alig kaptam levegőt. Nem kellett kimondanom, hogy apu meghalt, elég volt csak rá gondolnom. És ha már az apuról való beszélés gondolata így felzaklat, akkor nem tudom, mi lesz, ha tényleg ki kell mondanom.

Otthon szó nélkül felmentem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Valamivel el kellett terelnem a gondolataimat, ezért az ágyamra ülve a kezembe vettem a telefonom.

Meglepetten felvontam a szemöldököm, amikor láttam, hogy valaki ismerősnek jelölt. Egy darabig gondolkodtam, ki lehet az, aztán unottan megforgattam a szemem. Természetesen Oliver.

Elfogadtam a felkérést, remélve, hogy végre leszáll rólam. Ezt benéztem, mivel a következő pillanatban már jött is az üzenet tőle.

Oliver: „Segítettél volna, ha elmondod a neved. Nem kellett volna két órán keresztül keresgélnem."

Oliver: „Meg ha mondjuk kicsit közelebbi kép lenne rólad, azzal is megkönnyítetted volna a dolgom."

Oliver: „Úgyhogy, azt hiszem, megérdemlem, hogy válaszolj egy kérdésemre."

Én: „Mi lenne az a kérdés?"

Át sem gondoltam, de már elküldtem az üzenetet. Még nagyon gyorsan kitöröltem volna, de már késő volt, elolvasta. Miért, mégis miért válaszoltam rá?!

Oliver: „Várj, ki kell találnom."

Oliver: „Nem gondoltam volna, hogy válaszolsz."

Én: „Én sem. Majd szólj, ha megvan."

Ledobtam magam mellé a telefont, és két kézzel megdörzsöltem az arcom. Nem lett volna szabad visszaírnom neki. Most biztos azt hiszi, közelebb fogom engedni magamhoz.

Nem akartam látni, mit ír, ezért inkább lementem. Anyu és az ikrek az asztalnál ültek, és látszólag nagyon meglepődtek. Éppen vacsoráztak.

- Sziasztok - köszöntem, aztán leültem az egyik üres székre. Igazából egyáltalán nem volt étvágyam, de szemétség lett volna visszamenni az ételt látva.

- Szia - intett Lucas és Cathy is.

- Szedj nyugodtan - mutatott anyu a tálra.

- Oké - biccentettem, majd tettem egy kicsit a tányéromra.

A síri csendre eszembe jutott, hogy miért nem szoktam velük vacsorázni. Talán itt érződött legjobban apu hiánya.

Nagy nehezen betoltam magamba az ételt, aztán készültem felállni, amikor anyu megrázta a fejét. Úgyhogy ülve maradtam.

- Beszéltem Dr. Downey-val - kezdett bele.

- Holnap háromra megyek, tudom - bólintottam kelletlenül.

- Nem erről van szó. Miért nem szoktad esténként bevenni a nyugtatót? - kérdezte.

Szó szerint letaglózott a kérdés. Honnan tudja? Mégis hogyan vette észre, hogy nem szedem?

- Mert nem használ - feleltem halkan. Az igazság kicsit más, de ez most mellékes. Valójában azért nem szedem, mert túl jól használ. Amikor egyszer bevettem, újra ugyanazt álmodtam, mint mindig. De akkor képtelen voltam felébredni. Még most is kiráz a hideg, ha arra az éjszakára gondolok.

- Ezt majd mondd az orvosnak - állt fel az asztaltól.

- Oké. Pihenj le, majd én megcsinálom - mondtam anyunak.

- Köszönöm - erőltetett magára egy mosolyt, aztán bement a szobájába.

Ráérősen lepakoltam az asztalt, majd elmosogattam. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy régen apuval ketten gyakran segítettünk anyának. Vagyis inkább apu ült a pulton, én pedig mosogattam. Szinte még mindig látom őt.

Miután végeztem, gyorsan megfürödtem és visszamentem a szobámba. A telefonom még mindig az ágyamon hevert, de ehhez volt a legkevésbé kedvem. Unottan letettem az ágy alá a készüléket, és bebújtam a takaró alá. Szorosan magamhoz öleltem a párnám, és csak néztem magam elé. Elképzeltem, ahogy apu belép a szobába, hogy köszönjön. A munkáját szinte annyira szerette, mint minket. Sokszor előfordult, hogy túlórázott, de sosem éreztük magunkat elhanyagoltnak. Mindig maradt ránk is ideje. Amikor egy tizennyolc órás műszak után hazajött, volt, hogy még akkor is az ikrekkel játszott ahelyett, hogy aludt volna. Neki a velünk töltött idő volt a pihenés.

De már soha nem tölthet velünk egy másodpercet sem.