Egy percen múlt

4.

  Karikás szemekkel, csapzottan keltem ki az ágyból. A gondolataim szinte verekedtek egymással, képtelen lettem volna elaludni.

Rá sem mertem nézni a tükörre, úgy vettem ki a szekrényemből a ruhámat. A változatosság kedvéért most is egy fekete farmert és egy sötét felsőt húztam. Mint fél éve minden alkalommal. Soha nem szerettem a fekete cuccokat, de sok minden változott az elmúlt hat hónapban. Ezzel szerintem nem mondtam újat.

- Vigyelek el? - kérdezte anya, amikor összefutottunk a konyhában. Ezt minden reggel megkérdezi. Minden reggel ugyanaz a válasz.

- Ne - feleltem halkan, miközben felhúztam a cipőm.

- Nem fogsz tudni túllépni rajta, amíg nem nézel szembe a rossz emlékekkel - mondta idegesen.

- Ezt akkor mondd, amikor neked sikerül - néztem a szemébe, aztán a kabátomat fogva kiléptem az ajtón.

Az autók gyorsan hasítottak az úton, minden létező pocsolyába belehajtva. Amikor valakire ráfröccsent esetleg a sár, a kocsi után ordított, mintha valami óriási kár történt volna. Igaza van, sáros lett a legdivatosabb, hófehér csizmája, összedől a világ. Legyen ez a legnagyobb gondja.

Pont csengettek, amikor beértem a terembe. Azonnal elhalkult az osztály, gondolom, azt hitték, a tanár fog belépni, de amint meglátták, hogy csak én vagyok, folytatták a félbehagyott tevékenykedésüket.

Leültem a helyemre, vagyis az ablak felőli padsor leghátsó padjába. Alighogy kipakoltam a könyveimet, belépett a tanár az ajtón. Kifelé bámultam az ablakon, úgyhogy nem is vettem észre, hogy a nő mindenki elé lerak egy lapot. Az osztály egyöntetűen fejezte ki nemtetszését, de azért mindenki firkantott valamit a papírra. Kivéve engem, mert én csak néztem a kérdéseket, többször is elolvastam, mégsem jutottak el a tudatomig.

Aztán csak nemes egyszerűséggel kitoltam a pad szélére a lapot. Nem nagy meglepetés, ha azt mondom, hidegen hagyott.

- Írj már rá valamit! - suttogta a mellettem lévő padból Abby. Csak megráztam a fejem. Ránéztem az ő dolgozatára. Már minden ki volt töltve, pedig még csak tíz perc telt el. Idegesen rágta a tolla végét, majd a tanárra pillantott, aki bele volt merülve a laptopjába. Aztán egy hirtelen mozdulattal kicserélte a dolgozatunkat, és elkezdte írni az enyémet.

Óra végén mindkettőnkét beadta, aztán szó nélkül kiment az osztályból. Majdnem utánamentem. Majdnem.

- Nicole, gyere ide, légy szíves - szólt hidegen a tanárnő, amikor már üres volt a terem. Odamentem az asztalhoz, és ránéztem a két dolgozatra, amit felmutatott. Nem lepődtem meg, amiért Abby-é és az enyém volt az. - Ha már nem vagy hajlandó tanulni, legalább a legjobb diákjaimat ne keverd bele a züllésedbe - sziszegte dühösen. - Az, hogy van egy okod, amiért valaki elnézi a viselkedésedet, nem azt jelenti, hogy én is szemet fogok hunyni efelett. Ha pedig még egyszer meglátom, hogy egy másik osztálytársaddal íratod meg a dolgozatodat, nem csak a tiédet fogom értékelhetetlennek ítélni - közölte halkan, és egy mozdulattal áthúzta a lapot.

Annyira azért nem hatott meg, egy rossz jegy ide vagy oda, már nem számít semmit. Ami pedig a kis monológját illeti... Most mondjam, hogy megérintett? Nem, kicsit sem. Kizárólag őt minősíti, hogy az édesapám halála szerinte egy „ok, hogy így viselkedjek".

- Most elmehetsz - állt fel az asztaltól. Pár másodpercig tartottam vele a szemkontaktust, de aztán elkapta a tekintetét és kiviharzott a teremből.

Gúnyosan elmosolyodtam. A nő szimplán amiatt zökkent ki, hogy nem reagáltam rá. És ez csak és kizárólag annak a jele, hogy belül szégyelli magát.

A szünet eltelt, én pedig még mindig a tanári asztal mellett ácsorogtam. Az osztálytársaim kezdtek beszállingózni, végül pedig a tanár is belépett. Leültem a helyemre, de most meg sem próbáltam figyelni rá. Szerencsére ezt a ő is tolerálta, egyszer sem szólított fel.

Már megint úgy telt el a nap, hogy nem tűnt fel. Mire feleszméltem a bambulásból, kihalt volt az egész épület. Igyekeztem gyorsan elhagyni az iskolát, nehogy összefussak valakivel, mert semmi kedvem nem volt beszélgetni. Nem mintha az elmúlt pár hónapban bármikor is lett volna...

A suli előtti parkolóban megláttam egy ismerős autót. Pont ott és úgy állt, ahogy aznap, amikor is a baleset történt. El akartam kapni a tekintetem, de nem ment, mert magam előtt láttam minden pillanatot. Odasétálok. Beülök az autóba. Apu megkérdezi, hova menjünk. Kimondom a rohadt gyorsétterem nevét. Nevetve bólint. A francba, neki is az volt a kedvenc helye, amikor csak tehettük, odamentünk és ettünk egy gyros-t. Akkor is ezt tettük volna. Csak azt akartuk csinálni, amit egy egyszerű szerda délután szoktunk. Csak élni akartuk a szokásos napjainkat. Csak jól akartunk szórakozni, nem tettünk semmi rosszat. Semmi olyat, ami miatt ennek kellett történnie.

- Mit csinálsz itt? - hallottam valaki hangját, de beletelt néhány másodpercbe, amíg leesett, hogy hozzám beszél. Rápillantottam az illetőre, aki nem volt más, mint a biosztanárom, aki "értékelhetetlennek ítélte" a dolgozatomat. Nem törődtem vele, hanem visszanéztem a parkolóra, de az autó... Az autó, apu autója már nem volt ott. Maximum két másodpercre szakítottam el a tekintetem róla, ráadásul senki sem ült benne. Akkor mégis hogy...

És akkor újra ott ültem a kocsiban, apu mellett, még a parfümje illatát is éreztem. Aztán jött az a sötétkék Honda, és teljes gázzal belénk hajtott. Apu kocsija a baleset során totálkáros lett. Akkor mégis hogy láthattam? És mikor jelent meg újra?

Fogalmam sem volt, mi történik velem, de annyira élethűen láttam azt az autót, hogy el is hittem, hogy ott van. És... És apu is ott ült benne. Itta a kóláját, ahogy minden alkalommal tette, aztán, miután észrevett, mosolyogva intett és beindította a motort. Ez most nem olyan volt, mint amikor csak a szemem sarkából, csak egy pillanatra látom. Most tényleg láttam, tényleg ott volt. Pislogni sem mertem, nehogy eltűnjön, a lélegzésem pedig már valamikor az elején megszűnt.

A tanárnő folyamatosan magyarázott, de nem is hallottam, csakis aput figyeltem. Kiszállt a kocsiból, a tőle megszokott lazasággal sétált felém. De minél közelebb ért, annál halványabban láttam, végül pedig teljesen eltűnt. Ahogyan az autója is.