Egy percen múlt

24.

  Amikor kinyitottam a szemem, nem is tudtam, hol vagyok, de pár pillanat múlva már minden beugrott. Felemeltem a fejem Oliver válláról, aki kissé feszülten nézett a szemembe.

- Jobban vagy?

- Igen - bólintottam őszintén.

- Végre - mosolyodott el. - Szeretnéd elmondani, mi volt a baj? - kérdezte halkan.

- Ma volt... Szóval ma ünnepeltük volna... az apám szülinapját - mondtam ki nagy nehezen, leszegett fejjel. Oliver erre csak biccentett, és bátorításképp lazán rákulcsolta az ujjait az enyémekre.

- Az én családom minden évben megünnepli a nagypapám születésnapját. Attól függetlenül, hogy már nincs köztünk - mondta tőle szokatlan bizonytalansággal. Felé fordultam, várva, hogy folytassa. - Ez olyan, mint egy megemlékezés. Így nem felejtjük el. Vagy... ilyesmi - vonta meg a vállát zavartan.

- És ez segít? - kérdeztem visszafojtott lélegzettel.

- Nekem igen - bólintott lehajtott fejjel. - De ez nem azt jelenti, hogy nem hiányzik. Csak... Így könnyebb elfogadni.

- Nagyon szeretted a nagypapádat, ugye? - mosolyodtam el.

- Nagyon - bólintott őszintén, aztán szórakozottan felém fordult. - Gondolom, nincs kedved visszamenni a suliba.

- Jól gondolod - biccentettem.

- Hova szeretnél menni?

- Most dönts te - vontam meg a vállam.

- Áll még a meghívás? - kérdezte.

- Részemről igen - húzódott mosolyra a szám.

- A szüleimnek van egy étterme innen nem messze. Az jó lesz?

- Persze - feleltem, mire elengedte a kezem (ami addig össze volt kulcsolva az övével) és beindította a motort.

Az étterem tényleg nem volt messze, húsz perc alatt odaértünk. Az úton nem sokat beszélgettünk, mivel még mindig bennem volt a feszültség az autó miatt, ezt pedig Oliver teljes mértékben tiszteletben tartotta. És ezért nagyon hálás voltam neki.

- Itt vagyunk - szólalt meg, mikor leparkolt. Akaratlanul, de megkönnyebbülten lehunytam a szemem, és ezt ő is pontosan látta. - Minden oké?

- Igen, persze - erőltettem magamra egy mosolyt, aztán inkább gyorsan kiszálltam. Tény, hogy már soha többet nem fogok olyan fesztelenül utazni kocsival.

Az étterem egy nagyon barátságos helyen helyezkedett el, a gyönyörű kilátással az óceánra tökéletes választás volt. Elég sokan ültek a teraszon lévő asztaloknál is, de bent még ennél is többen foglaltak helyet.

- De sokan vannak - motyogtam, és akaratlanul is összehúztam magam.

- Zavar? Mehetünk máshova, ha úgy jobb - ajánlotta fel Oliver azonnal.

- Nem, jó ez. Csak ülhetünk kint? - kérdeztem zavartan.

- Persze - mosolygott rám. - Válassz egy helyet, mindjárt jövök - mondta, aztán bement az épületbe. Először kissé tanácstalanul álltam ott, de végül megállapodott a tekintetem egy asztalon, ami körül talán a legkevesebben voltak. Gyorsan leültem az egyik székre, és a hatalmas óceánt csodáltam. Végtelen, sötét, borongós, mégis gyönyörű. A fák már kezdtek besárgulni, a felhők is nagyobb számban gyülekeztek így ősz közepén, de ez adta meg a nyugodt hangulatát az évszaknak.

- Itt is vagyok - ült le Oliver a velem szemben lévő székre, és átnyújtott nekem egy étlapot.

Miután kiválasztottam az ételt, egy tizenkilenc körüli srác állt meg az asztalunk mellett.