Egy percen múlt

36.

  Azt hiszem, boldogan léptem be a ház ajtaján. Felszabadult voltam, és ezt azonnal meg akartam osztani... apuval. Viszont ez a boldogság fokozatosan csillapult, amikor az ajtónak dőlve csak a csend és az üres falak fogadtak. És természetesen az, hogy nem tudok apuval beszélgetni. Istenem, kérlek, csak egy percre hadd beszéljek vele! Kérlek! Kitől mástól kérhetném? Számodra nincs lehetetlen, nem igaz? Kérlek! Csak egy mondat! Ki máshoz fordulhatnék? Megadok mindent, bármit, amit csak tudok. Akármit. Csak hadd lássam őt.

A fantáziád a lelked legmélyebb pontján lapuló érzéseket festi meg. Ezt senki sem irányíthatja. Ez csak a tiéd. Ezt te építed fel, és csak te rombolhatod le. Te döntesz, hogy melyiket választod.

Néhány hete hallottam apu hangját, amint ezt mondja nekem. Eddig a pillanatig nem gondoltam, hogy így beleégett az emlékezetembe. Most mégis tisztán hallottam.

- Apu, annyira hiányzol - suttogtam magam elé. Ki gondolta volna, hogy alig pár perc alatt ennyire meg tud változni valaki hangulata?

Sóhajtva kinyitottam a szemem, és a pillanat töredékéig reménykedtem benne, hogy ott lesz. De nem, nem volt ott. Helyette anyu ült a kanapén, kimerülten, karikás szemekkel és végtelenül szomorú tekintettel. Pedig aludt. És még így is tökéletesen látszott rajta minden érzelem.

Az ikreket a szobájukban találtam meg. Csendben játszottak egymással, csak akkor tették el, amikor becsuktam magam mögött az ajtót.

- Sziasztok - köszöntem halkan.

- Szia - motyogták.

- Mi lenne, ha beszélgetnénk egyet? - ültem le a szőnyegre melléjük.

- Most haragszom, úgyhogy nem beszélhetek veled - közölte Lucas faarccal. Én tényleg igyekeztem komolyan venni.

- Most degenerált vagy - bólogatott a húgom.

- Tudod, mit jelent ez a szó? - nevettem fel hangosan.

- Nem, de anyu használta a szomszédra, amikor a kutyája megjelölte a virágokat - vallotta be.

- Ó, értem - mosolyogtam.

- Nicole. Te most nem mosolyoghatsz. Haragban vagyunk - mondta Luke rezzenéstelen arccal.

- Igenis - komolyodtam el.

- Most pedig, légy szíves, hagyj minket játszani, hogy fejlődjön az intelligenciaszintünk - kérte Cathy.

- Honnan ismersz te ilyen szavakat? - néztem rá elképedve.

- Okos vagyok - vigyorodott el.

- Azt látom - mosolyogtam rá. - Oliver üzeni, hogy nagyon sajnálja az elmaradt mozit, és hogy be fogjuk pótolni.

- Olivert szeretjük, nem rá haragszunk, hanem rád - közölte Lucas, én pedig felsóhajtva megráztam a fejem.

- Jó, oké. Mindegy - álltam fel a padlóról. Kissé ironikus, hogy nem bírtam a négyéves öcsém szemébe nézni. - Fent leszek a szobámban - mondtam hátra sem nézve, aztán kiléptem az ajtóm.

A szombámban elővettem a füzeteimet, hogy tanuljak valamennyit. Sajnos tényleg nagyon lerontottam, muszáj javítanom a jegyeimen. A biosz füzetemet nézve hagytam egy percet magamnak, de végül sóhajtva belekezdtem.

Másfél óra magolás után azzal a tudattal álltam fel, hogy végre tettem valami értelmeset is suli kapcsán. Remélem, örülni fog a nő.

- Nicole? - nyitott be a szobámba Cathy.

- Szia - mosolyogtam rá. Félénken közelebb araszolt, míg végül felvettem az ölembe. - Baj van?

- Nem, csak szeretnék veled eszmecserét folytatni - mondta.

- Eszmecserét folytatni - ismételtem elfojtott nevetéssel.

- Igen. Ezt a kifejezést az oviban hallottam, azt jelenti, beszélgetni - közölte.

- Á, értem - bólintottam. - Akkor hajrá, miről szeretnél eszmecserét folytatni?

- Láttuk, amikor csókolóztatok Oliverrel - fintorodott el.

- Ó, hát mi csak...

- Ne mentegetőzz, nincsenek sztereotípiáim. Nincs ellenvetésem, de csak abban az esetben, ha Oliver gyakran átjön - mondta halálos komolysággal. Mikor tanulja ő ezeket a szavakat? Jó ég.

- Bejöhetek? - hallottam meg Luke halk hangját.

- Persze. Gyere - nyújtottam felé a kezem. Lassan ő is csatlakozott, úgyhogy segítettem neki felülni az íróasztalomra.

- Miről beszélgettek? - kérdezte.

- Oliverről - felelte a húgom.

- Láttuk, amikor csókolóztál vele - mondta.

- Hallottam róla - fészkelődtem kínosan.

- Kivel csókolóztál? - lépett be anyu hirtelen, és furcsán méregetett.

- Én...

- Oliverrel - vágtak a szavamba az ikrek.

- Köszi - morogtam szúrósan rájuk pillantva.

- Ó. És milyen volt? - ült le az ágyamra kíváncsian.

- Anya! - ráncoltam a szemöldököm hitetlenül.

- Jó, na - mosolyodott el.

- Szeretem Olivert - mondta Cathy.

- Ennek örülök - feleltem őszintén, majd anyura néztem, várva valamiféle reakciót.

- Boldog vagyok, ha te az vagy - közölte kedvesen.

- Köszönöm - suttogtam.

- Egyébként szólni, jöttem, hogy kész a vacsi - állt fel. - Gyertek.

- Megyünk - álltam fel én is, a kezemben Cathy-vel, majd mind a négyen lementünk. Bármit megadnék, hogy te is itt lehess, apu.