Egy percen múlt

2.

  - Nicole! - vigyorodott el Lucas, amikor beléptem a házba. Azonnal odaszaladt hozzám, őt pedig követte Cathy is. Összeszorult a gyomrom, amikor megláttam őket. Ugyanolyan sötétkék szemek, ugyanolyan sötétszőke haj, mint amilyen apunak volt. Nagyon hasonlítanak rá. És szinte alig ismerték őt.

- Szomorú vagy? - kérdezte Lucas. Bár nem volt könnyes a szemem, az arcomról akkor is sütött a fájdalom. Nyeltem egy nagyot.

- Nem - válaszoltam hidegen.

- Apu nem szereti, ha szomorú vagy. Csalódott lesz, ha így lát, amikor visszajön! - mondta Cathy, és úgy csillogott a szeme, ahogy csak egy négyévesnek tud. Szorosan lehunytam a szemem, és éreztem, hogy az egész testem megfeszül.

- Cathy. Apu nem fog visszajönni. - Annyira fájt ezt kimondani, hogy összeszorult a torkom, és alig kaptam levegőt.

- Miért? - nézett rám csalódottan. - Apu nem szeret minket?

- Dehogynem, hugi. Apu mindennél jobban szeret titeket - guggoltam le hozzájuk. És ez igaz is. Apa a világon bármit megtett volna értük. Értünk.

- Akkor miért ment el? - kérdezték egyszerre. Tehetetlenül néztem rájuk. Hogy lehet elmondani két négyévesnek, hogy az édesapjuk meghalt?

- Nem tudom - ráztam meg a fejem őszintén.

- Hova ment? - sütötte le a szemét Lucas.

- Egy sokkal jobb helyre - mondtam szinte suttogva, miközben megsimítottam az arcát. Ebben legalább biztos voltam.

- És miért nem vitt magával minket?

- Mert... Mert nem tehette.

- És...

- Cathy, hagyd egy kicsit Nicole-t - hallottam meg anya hangját. Nem tudtam, mennyit hallott abból, amit a kicsiknek mondtam, de könnyes volt a szeme. Mint mindig.

Fellépkedtem a szobámba, és leültem az ágyra. A falon lévő képeket nézegettem, amiken még apu is rajta volt. Nyaralások, karácsony, random pillanatképek.

Leszedtem az egyiket, az egyik kedvencemet. Nem sokkal a baleset előtt készült. Mind az öten ott voltunk. Középen apu, a nyakában Lucas, Cathy-t anya fogja, én pedig apu mellett. Sütött rólunk a boldogság. Ilyenek voltunk régen. Mielőtt apu elment. Vele együtt a szívünk egy része. Felnéztem a falra. Tele volt képekkel, amiken boldogok voltunk, amiken teljes volt a család, amiken minden tökéletes volt.

És itt éreztem először, hogy dühös vagyok.

Dühös vagyok arra a részeg férfira. Arra az autóra. Arra a délutánra. Az emberekre, akik nem tudják, mit érzek. A tanárra, aki beszélt velem, mielőtt kiléptem aznap az iskolából. Anyura, aki eltávolodott tőlem ahelyett, hogy együtt vészelnénk át ezt a nehéz helyzetet.

De legfőképpen magamra haragszom. Ha aznap egy perccel korábban vagy később indulunk el...

Egy halk kopogtatásra kaptam fel a fejem.

- Nyitva - szóltam, de a hangom nagyon remegett.

- Kész a vacsora - nyitott be a szobámba anyu.

- Nem vagyok éhes - mondtam, és megint a fényképre néztem.

- Egész nap nem ettél semmit - sóhajtotta tehetetlenül, aztán észrevette a kezemben tartott képet. Az arcán átfutott egy árnyék. És szó nélkül becsukta az ajtót.

És itt borult el az agyam. Olyan mélyről szakadt fel belőlem a düh, hogy úgy éreztem, nem tudok tovább ölbe tett kézzel várni. Hirtelen felindulásból felpattantam az ágyamra. Egy pillanat alatt végignéztem a képeken. Már levegőt sem kaptam, fojtogattak a bennem lévő érzések. Megfogtam az egyik képet, és leszedtem a falról. Nyeltem egy nagyot, aztán félredobtam. Aztán így sorban az összeset. A végén már téptem, nem érdekelt, hogy elszakadt, pedig tudtam, hogy meg fogom bánni.

És tényleg így lett. Mert ahogy visszaestem az ágyra, körülöttem pedig fényképdarabkák voltak szanaszét, a falam üres volt, csak néhány helyen maradtak még ragasztószalag-darabkák, akkor... Akkor elkezdtem remegni, és csak azt hajtogattam, hogy „ne". Ne, ne, ne, ne, ne!

Azt hittem, ez segíteni fog. Hogy így majd jobb lesz. De nem, sokkal rosszabb lett! Eddig kapaszkodtam az emlékeimbe, most pedig egyenesen szétszakítottam őket.

Folyamatosan remegtem és annyira erősen vert a szívem, hogy azt hittem, megáll. Már azt hittem, elsírom magam, de ez szerencsére nem történt meg. Apu temetése óta egy könnycseppet sem ejtettem, sikerült tartani magam. Legalábbis kívülről. Nem tudom, lehet, hogy jobb lenne, ha nem tartanám magamban. De az még lehetetlenebbnek tűnik, hogy beszéljek róla.

Ahogy a képeket néztem, úgy éreztem, egyre inkább fojtogat ez az érzés. Még soha, de soha nem éreztem magam ennyire távol aputól.