Egy percen múlt

15.

  Már korán reggel felébredtem. A szokásos álmaim miatt, de ez mellékes. Unottan kivettem a szekrényemből pár cuccot, majd a szobámmal szemben lévő fürdőbe mentem. Fogmosás alatt sem néztem fel a tükörbe, tulajdonképpen azért, mert nem mertem. Nem akartam látni az arcomat, mert tudtam, hogy undorodnék a látványtól. Sötét karikák a szem alatt, beesett, nyúzott arc. Tudtam, hogy ezt pillantanám meg. De nem is ez volt a fő ok. Hanem hogy aput látnám magamban. Tőle örököltem a sötétkék szemeimet és az arcformámat is. Nem véletlen, hogy annyian mondják, hogy hasonlítok rá.

Egy sötét, vékony fazonú garbót húztam fel egy fekete farmerral. A hajamat csak kifésültem, úgyhogy lazán hullott a vállamra. Nem volt kedvem a sulihoz, de sokkal rosszabb lett volna otthon ülni és nem csinálni semmit, elég volt az az egy hét. Nem mintha a suliban bármit is csinálnék...

Viszont tekintve, hogy még mindig fájt a fejem kicsit, kissé féltem a hosszú úttól, ráadásul egyre hidegebb lett az idő is. Marha jó.

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezte anyu, amikor a konyhába mentem. Még mindig furcsa volt számomra ez a... Közvetlenség? Talán. Igazából én sem tudtam, mi ez. A baleset után eltávolodtunk, volt, hogy egymáshoz sem szóltunk, csak kerülgettük a másikat.

- Persze - bólintottam, és felhúztam a cipőm. Anyu nyitotta a száját, de automatikusan megráztam a fejem. Továbbra sem akartam autóba ülni.

- Tessék, csomagoltam reggelit - nyújtott felém egy uzsonnás dobozt. Tisztában voltam vele, hogy nem fogom megenni, de azért eltettem a táskámba.

- Szia - intettem hanyagul, majd kiléptem a járdára.

A szemerkélő esőben felvettem a kapucnim, és a fülesemet bedugva elindítottam apu kedvenc zenéit. Zene témában mindig is szörnyű ízlése volt, emlékszem, hányszor szívattam emiatt. De neki tetszettek valamiért. Én meg jobb esetben elviseltem őket. Rosszabb esetben hisztiztem. A munkatársai is ezerrel szívták a vérét, de csak poénból. Apu az a fajta ember volt, akit mindenki bír, mert jó fej, mert vicces, mert laza. És még számtalan másik ok.

Ezek a zenék pedig emlékeztettek rá. Hogy milyen nagyszerű apa volt.

Amikor valaki hátulról a vállamnál fogva megállított, kis híján infarktust kaptam. Akkor sem csitult el a dübörgő szívverésem, amikor láttam, hogy csak Oliver liheg mögöttem. Egy mozdulattal kirántottam a fülhallgatót a fülemből, aztán dühöngve eltettem a táskámba.

- Tudod, mennyire megijesztettél? - néztem rá először dühösen, de ez fokozatosan eltűnt az arcomról, amikor láttam, hogy még mindig a térdére támaszkodva, összeszorított szemmel rendezgeti a légzését. - Jól vagy? - kérdeztem, és a vállára tettem a kezem.

- Persze... Mindjárt... Elmúlik... - egyenesedett ki lassan, de a kezével továbbra is megkapaszkodott a járda mellett lévő kerítésben, és csak a jobb lábára helyezte a súlypontot.

- Mi van a lábaddal? - kérdeztem összevont szemöldökkel.

- Nem szereti a futást - erőltetett magára egy vigyort, de látszott rajta, hogy nagyon fáj neki.

- De tényleg - pillantottam a fájó végtagjára.

- Semmi gond - rázta meg a fejét feszülten mosolyogva, és fokozatosan a bal lábát is terhelte.

- Biztos? - fürkésztem, de persze egy szavát sem hittem el.

- Biztos - bólintott, és (erősen sántítva) elindult mellettem. Nem erőltettem, hogy mondja meg, mi baja. Ha nem akarja, hát ne tegye.

- Miért futottál? - kérdeztem, miközben sokkal lassabban lépkedtem, mint Oliver érkezése előtt.

- Nem hallottad, hogy ordítok utánad. Valószínűleg ezzel egyedül voltál, mert legalább öt házból üvöltöttek rám - gondolkodott el, aztán megrázta a fejét és visszatért az eredeti témához. - Gondoltam, hogy nem fogsz velem kocsival jönni, ezért inkább gyalog indultam el. Azzal nem számoltam, hogy rohannom kell utánad, úgyhogy a lábamnak már mindegy - röhögte el magát kínosan.

- Bocsi - haraptam be az ajkam.

- Nincs gond - vonta meg a vállát. - Majd rendbe jön. Egyszer - motyogta bizonytalanul, szerintem magának.

- Ezt hogy érted? - fordultam felé zavartan.

- Mi? - kapta fel a fejét, mint aki csak véletlenül elszólta magát. - Ja, semmi. Nem érdekes - rázta a fejét. Egyre feszültebb lett és egyre jobban sántított, úgyhogy szótlanul, nagyon lassan haladtunk a sulihoz.

A lassú tempó ellenére elsőként érkeztünk az osztályterembe. Oliver szinte egy lábon ugrálva tette meg az utolsó pár lépést, aztán egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében leült a székére.

- Ez volt az utolsó, hogy gyalog jöttem suliba - dünnyögte a fejét a padra fektetve.

- Azért jól vagy? - guggoltam le elé, és a kézfejemre támasztottam az állam.

- Aha, megvagyok - mosolyodott el halványan.

- Mitől fáj ennyire a lábad? - kérdeztem hirtelen. Ennyit arról, hogy nem faggatom.

- Hosszú történet. Majd egyszer elmondom. Ha ketten leszünk - pillantott mögém. Erre én is megfordultam, így megláttam a mellettem faarccal elhaladó Abby-t.

- Oké - fordultam vissza Oliver felé, aki még mindig értetlenül nézett a lányra, aztán egy „ennek meg mi baja?" pillantással felvonta a szemöldökét. Válaszul csak megvontam a vállam. Passz, fogalmam sem volt, mi baja lehetett.

Miután Oliverrel szavak nélkül megbeszéltük, hogy Abby fura, komótosan feltápászkodtam és a padomhoz indultam. Aztán végül a legjobb barátnőm padján kötöttem ki. Felhúzott térdemre támasztottam az állam, és fürkésző tekintettel néztem rá.

- Jól vagy? - kérdeztem végül.

- Hogyne - biccentett idegesen. - Persze, jól vagyok. Csak tudod... - emelte fel a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. - Elég kiábrándító a tudat, hogy velem az elmúlt fél évben összesen nem beszéltél annyit, mint ezzel a vadidegen sráccal három nap alatt - fordult Oliver felé.

- Mi? - ráncoltam a szemöldököm értetlenül.

- Semmi - rázta meg a fejét csalódott dühvel.

- Abby, ez nem... - próbáltam védekezni, de félbeszakított.

- Mi nem? Hm? Jól tudom, min mentél keresztül, mindig próbáltam közeledni feléd, de te csak magaddal törődtél, azt nem vetted észre, én mit érzek. Egyik napról a másikra eltávolodtál, és meg is értem az okát, de azt már nem értem, hogy amíg engem két mondattal lerázol, addig vele egy hét ismeretség után együtt jössz suliba. Nem értelek, Nicole - mondta a szemembe. Pislogás nélkül hallgattam a könnyeivel küszködő (volt vagy nem volt) barátnőmet, meg sem tudtam szólalni. - De tudod, mit? - vonta meg a vállát, és látszott rajta, hogy csak dühből beszél, nem tudja leállítani magát. Tudtam, hogy amit mondani fog, azt nem gondolja komolyan, ismertem már annyira, hogy tudjam. Viszont amit mondott, arra tényleg nem számítottam. - Nem érdekel. Menj a halálba az apád után! - fröcsögte végig a szemembe nézve, olyan dühösen, amilyennek csak nagyon ritkán láttam addig.

Kiszáradt a torkom, fojtogatni kezdett a garbóm, a fejemben a szavai visszhangoztak. Abby arca megváltozott, amint felfogta, mit mondott, de az már nem számított. Annyi lélekjelenlétem volt csak, hogy lekászálódjak a padról, ahol addig ültem, és átvágtam az osztálytermen, ami már eléggé megtelt. Síri csend volt, még lélegezni sem mertek a többiek, annyira meglepődtek. Éreztem, hogy lesápadtam, éreztem a tekinteteket magamon. Abby szavai úgy hasítottak belém, mintha gyomorszájon vágtak volna. Nem foglalkoztam azzal, hogy kiált valamit még utánam, csak kinyitottam az ajtót és otthagytam a francba.