Egy percen múlt

5.

  Olyan szinten mart belém a hiányérzet, mint még soha. Az, hogy amit láttam - vagyis azt hittem, láttam -, már nem történhet meg igazából, valahonnan nagyon mélyről szakított fel egy amúgy is vérző sebet.

Szívem szerint teljes erőből ordítottam volna utána, hogy ne menjen el, ne hagyjon itt. De nem tettem, mivel semmi értelme nem lett volna.

Csak percek múlva eszméltem fel, amikor valaki már nagyon idegesen rázogatta a vállamat. A szemébe néztem, mire egy pillanat alatt abbahagyta. Azt hittem, a tanárnő lesz az, de nem, nem ő volt. Hanem Abby apukája. Fogalmam sem volt, hogy került oda.

- Jól vagy? - kérdezte kicsit nyugodtabban. Én tényleg igyekeztem válaszolni, de a torkom teljesen ki volt száradva, és folyamatosan levegőért kapkodtam, mert már egy ideje nem lélegeztem.

- Nekem... Mennem kell - mondtam végül nagyon halkan, aztán hátrálni kezdtem.

Nem foglalkoztam azzal, hogy mit kiáltott utánam, csak hazamentem, amilyen gyorsan tudtam. Beléptem a házba, ami üres volt. Az ikrek még oviban lehettek, anyu pedig dolgozni. Megkönnyebbültem, amiért nem látnak így. Szerintem még én is megijednék magamtól.

Felszaladtam a szobámba, gondosan magamra zártam az ajtót, aztán leültem az ágyamra.

Mi történik velem? - kérdeztem magamtól, de természetesen nem kaptam rá választ. Körülöttem még mindig ott hevertek a fényképek, amik, ha lehet, még jobban felzaklattak.

Túl ismerős volt a hely, akármerre néztem, láttam aput. Sokszor jött be hozzám beszélgetni, vagy csak filmet nézni. Láttam őt, ahogy kapcsolgatja a tévét, aztán unottan félredobja a távirányítót és felém fordul, hogy inkább beszélgessünk. Bármit, de tényleg bármit megadnék, hogy még egyszer beszélgessek vele. Annyiszor elképzeltem, mit mondanék neki, milyen sorrendben, miket kérdeznék.

De ezt már csak elképzelni tudom. Már soha többé nem láthatom, nem hallhatom a hangját, nem ölelhetem meg.

Soha.

Ha valamit megtanultam a baleset óta, az az, hogy ez a legkegyetlenebb szó a világon.

Arra kaptam fel a fejem, hogy erősen kopogtatnak az ajtómon. Lassan leszálltam az ágyról és kinyitottam.

- Nicole, menjünk el játszani! - kérte Lucas, Cathy pedig vadul bólogatott mellette.

- Anyu hol van? - kérdeztem halkan.

- Lent csinálja a vacsit - válaszolta Cathy.

- Jó, menjünk - mondtam végül. Nekem aztán édes mindegy, hol vagyok, akkor legalább a kicsik érezzék jól magukat.

- Komolyan? - csodálkoztak.

- Persze, miért? - néztem rájuk értetlenül.

- Semmi, csak... Amióta apu elköltözött máshova, azóta nem mentünk el játszani veled - mondta Lucas zavartan.

- Akkor most megyünk, jó? - nyújtottam felé a kezem.

- Oké - vigyorodott el, és látszott rajtuk, hogy majd' kicsattannak a boldogságtól.

Leszaladtunk a lépcsőn, aztán a konyhába mentem, hogy beszéljek anyuval. Ott volt, valamit kevergetett a serpenyőben.

- Anyu - szólítottam meg, mire felém nézett. - Elviszem az ikreket a játszótérre, jó?

- Rendben - mondta halkan, és már vissza is fordult.

- Majd jövünk valamikor - motyogtam. Az előszobában felhúztam a cipőmet és egy dzsekit, majd Lucassal és Cathy-vel kiléptünk a házból. Nem szólt utánunk anya, hogy öltözzünk fel melegen. Nem mondta, hogy vigyázzunk magunkra. Még csak egy „sziasztok"-ot sem mondott. Egyszerűen folytatta a fél pillanatra félbehagyott munkáját.

Csendben hallgattam a testvéreim beszélgetését, ami meg sem állt. Irigyeltem a gondtalanságukat. Érezték, hogy valami nincs rendben, nem értették, apu miért és hova ment, de tudták, hogy ezekre a kérdésekre nem fognak választ kapni. Ezért nem is foglalkoztak velük. Elengedték. Nyilván nekik is nagyon hiányzott az apukájuk, de ők elfogadták, hogy már nem lehet velünk. Nem lehet azt mondani, hogy a gyerekeknek nincsenek problémáik, mert vannak, több is, mint gondolnánk. Csak ők képesek megoldani anélkül, hogy jobban összekuszálnák a dolgokat. Néha komolyan azt kívánom, bárcsak én is lehetnék újra négyéves.

Amikor a játszótérre értünk, azonnal odaszaladtak a csúszdához, én pedig beleültem az egyik fészekhintába, és a térdemre támasztottam az állam. Le sem vettem róluk a szemem, végig azt néztem, milyen jól el tudnak szórakozni.

Vajon nekik hányszor jut eszükbe apu? Szoktak rá gondolni?

Már sötétedett, amikor hazaértünk. Az ikrek eléggé elfáradtak, fél órával később már aludtak is. Én is elmentem fürdeni, aztán kedvtelenül bementem a szobámba, pontosan tudva, hogy megint egy nyolc órányi szenvedés vár rám.

Nem tudom, hogy bírtam ki eddig. Szerintem az elmúlt fél évben összesen nem aludtam annyit, mint egy átlagos ember egy éjszaka alatt.

Nem arról volt szó, hogy nem voltam fáradt. Hanem arról, hogy amint lehunytam a szemem, újra ott voltam a baleset pillanatában. Újra és újra átéltem.

Felkaptam a fejem, amikor kopogtak az ajtómon. Anyu lépett be a szobámba.

- Beszélhetnénk? - kérdezte halkan.

Válaszul csak bólintottam és elraktam a laptopot az ölemből. Valószínűleg egész éjjel valami hülyeséget bámultam volna rajta.

Anyu leült az ágyra velem szemben, én pedig felhúztam törökülésbe a lábam.

- Hívott az igazgató - vágott bele a közepébe.

- Nagyszerű - dünnyögtem unottan. Anya látszólag elengedte a fülem mellett a megjegyzésemet, mert folytatta.

- Mondta, mi történt a tanítás után. Aggódik érted, és szeretné, hogy elmenj ahhoz az orvoshoz. Szerintem is jó ötlet.

- Neki is megmondtam, hogy nem fogok elmenni - közöltem feszülten.

- Már felhívtam. Péntekre adott is időpontot - mondta egyhangúan.

- Igazad van, tényleg nélkülem kellett ezt eldöntened - nevettem el magam kínosan, és már komolyan dühös voltam.

- Tudtam, hogy nem egyeztél volna bele. Egyébként gyalog is csak húsz percre van, úgyhogy nem kell kocsiba ülnöd, ha nem szeretnél - folytatta. - Figyelj, Nicole. Én csak azt szeretném, hogy jól legyél.

- Nem leszek jól akkor sem, ha elmegyek ehhez az orvoshoz! Nem tudja megváltoztatni, ami aznap történt, nem tud segíteni, mert nem ismer! Fogalma sincs róla, mit érzek! - sziszegtem.

- Csak pénteken menj el hozzá, aztán majd meglátjuk - mondta nyugodtan, és felállt az ágyról. - Próbálj meg aludni - sóhajtotta az ajtóból, majd becsukta.

Dühösen a tenyerembe temettem az arcom, és eldőltem az ágyban. Megint ugyanazt tettem, mint már olyan régóta minden alkalommal.

Néztem magam elé, azt kérdezve magamtól, miért történt mindez.