Egy percen múlt

1.

6 hónappal később

Annyira remegett a kezem, hogy szinte kiesett belőle az óra. Lehunyt szemmel az ujjaim közé zártam, és próbáltam nem összetörni a szorításommal.

Megint lejátszódott előttem, ahogyan a kocsiban ülünk, belénk hajt az autó, aztán apu fájdalomtól eltorzult arca. Ez az a kép, ami beleégett az agyamba, és soha többet nem fogom elfelejteni. Valahányszor lehunyom a szemem, őt látom. Ha nézek valamerre, biztos, hogy a szemem sarkában ott lesz, de ha odapillantok, eltűnik. A tükröződő üvegen meg fogom látni, de amint megfordulok, már nem lesz ott. Ha látok egy alakot, azt hiszem, ő az, és egy pillanatra tényleg felgyullad bennem a remény.

De nem, soha nem ő az. Ő már nincs. Ezt az agyam nagy nehezen felfogta, de a szívem mélyén még most sem tudom elhinni. Csak egy teljesen átlagos nap volt. Ugyanolyan, mint a többi. Csak eljött értem a suli elé. Ha nem mondom, hogy menjünk arra... Ha nem arra megyünk, apa még most is él!

- Nicole, jól vagy? - zökkentett ki a gondolatmenetemből egy hang. Riadtan kaptam oda a fejem, aztán idegesen elrejtettem az órát. Utálom, amikor így látnak.

- Úgy nézek ki? - morogtam dühösen, de azonnal megbántam. Amióta apu meghalt, mindenkivel bunkó vagyok, és még csak nem is szándékosan. Még azokkal is, akik egyáltalán nem érdemlik meg. Mint például Abby. - Ne haragudj - sóhajtottam. - Csak kicsit ideges vagyok.

- Semmi gond. Tudok valamiben segíteni? - nézett rám Abby szomorúan. Hogyne. Tekerd vissza az időt, és ne engedd, hogy beüljek abba az autóba.

- Most nem. Inkább egyedül szeretnék lenni egy kicsit - mondtam halkan.

- Biztos? Már órán kéne lennünk - győzködött tovább Abby, nekem pedig kezdett elfogyni a türelmem.

- Mindjárt megyek - mondtam kicsit mérgesebben, mint szerettem volna.

- Oké. Akkor majd... Valamikor találkozunk - biccentett csalódottan. Mielőtt apu elment, együtt csináltunk mindent. Ő volt a legjobb barátnőm. Mindent megbeszéltünk, órákig fent voltunk, amikor nála vagy nálam aludtunk. Olyanok voltunk, mint az átlagos tizenhat éves lányok.

De a baleset után teljesen eltávolodtunk egymástól. Vagyis inkább én távolodtam el tőle. Ahogy mindenki mástól is. És az a legjobb, hogy ez teljesen az akaratom ellenére történt.

Láttam, ahogy Abby elsétál, egyszer visszanéz, aztán továbbmegy. Tudtam, mennyire fáj neki. Egyik napról a másikra elveszítette a legjobb barátnőjét. Utána kellett volna mennem. De nem mentem.

Mikor apu elment, kiszakadt belőlem valami. Csak egy óriási ürességet hagyott bennem. Már nem vagyok olyan, mint azelőtt voltam. Már semmi sem érdekel. Legyen szó a suliról, vagy éppen a legjobb barátnőmről. És bármennyire is fájt bevallanom magamnak, ez az igazság. Mintha be lennék zárva egy sötét szobába, ahol egyetlen ajtó vezet csak ki, de azt nem lehet kinyitni.

Ránéztem az órára, és végigsimítottam az üvegen. Ugyanúgy haladt tovább a mutatója. A balesetkor semmi baja nem lett. Nem állt meg, hanem ment tovább. Mint minden más. Csak én ragadtam le fél évvel ezelőtt. Képtelen voltam továbblépni.

Menthetetlenül kapaszkodtam az emlékekbe, és gyűlöltem, hogy egyre halványabban tudtam csak felidézni őket.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve felpattantam a padról, ahol addig ültem, és kimentem a suliból. A táskám és a dzsekim bent maradt, de nem érdekelt, csak leszaladtam a lépcsőn, alig látva az elém vetülő emlékképektől.

Gyorsan haladtam a járdán, szorosan összefonva magam előtt a karom. Csak lépkedtem, nem volt semmi célom, csak hogy eltűnjek onnan. Tudtam, hogy anya ki fog akadni, amiért ellógtam a sulit. De ahogy minden más, ez sem érdekelt.

Összerezzentem, amikor megszólalt a telefonom. Elővettem a készüléket a zsebemből, és megnéztem, ki hív. Anya. A képen apuval mosolyog a kamerába, még én csináltam a fotót az egyik nyaraláson.

- Igen? - szóltam bele, és megpróbáltam nem remegő hangon beszélni.

- Nicole, hol vagy? - kérdezte anyu idegesen. Körülnéztem, igazából fogalmam sem volt, merre lehettem.

- Nemsokára hazaérek - mondtam végül.

- Ezerszer megmondtam már, hogy ne menj el az iskolából úgy, hogy nem szólsz senkinek! - szidott le mérgesen.

- Aha. Jó. Legközelebb majd mondom a portásnak, hogy kimegyek bőgni - szóltam unottan.

Anya nem mondott semmit, beállt a csend. Ilyen helyzetekben, amikor valamiért meg kellett vigasztalni, vagy csak egy kicsi lelkizésre volt szükségem, mindig apuval beszéltem. Most viszont...

- Elmenjek érted? - kérdezte, de ő is tudta, hogy nemleges választ fog kapni.

- Tudod, hogy nem lenne semmi értelme - ráztam meg a fejem, és megint láttam a balesetet. Mióta kikerültem a kórházból, nem ültem autóban.

- Egyszer muszáj lesz beülnöd - mondta.

- Egyszer biztos - bólintottam. - De még nem. Még nem megy - folytattam halkabban.

- Tudom. Siess haza - köszönt el anya, aztán letette a telefont. Én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.