Egy percen múlt

14.

  Ahogy kinyitottam a szemem, a világos falak vakítóan hatottak. A szobámat megvilágította az ablakon beszűrődő fény, de azt nem tudtam, hogy a reggeli vagy a délutáni lehet-e.

- Felébredtél? - lépett be az ajtón anyu egy kedves mosollyal az arcán. Nagyon régóta nem láttam így mosolyogni.

- Úgy tűnik - ásítottam. - Mennyi az idő?

- Fél öt - mondta.

- Reggel? - kérdeztem bizonytalanul, miközben felültem az ágyban.

- Nem, délután. Oliver már volt itt, azt mondta, hívd fel, ha felkelsz - közölte, és letett az éjjeliszekrényre egy bögre teát.

- Átaludtam egy egész napot? - dörzsöltem meg a szemem. Szépen kiütött a nyugtató.

- Rád fért - mondta halkan, aztán a homlokomra tette a kezét. - Hozok egy lázcsillapítót - jelentette ki, és kiment a szobámból.

Pár percig csak magam elé bámultam, azon gondolkodva, hogy a baleset óta ez volt az első olyan alkalom, hogy nem álmodtam rosszat alvás közben. Tényleg segített a bogyó.

Az íróasztalon volt pár füzet, biztos Oliver hagyta itt nekem. Feléjük nyúltam, de véletlenül a kezembe akadt a telefonom, és véletlenül hívást kezdeményeztem.

- Na, felébredtél? - szólt bele Oliver.

- Minden jel arra mutat - feleltem, és belelapoztam a füzetekbe.

- Jobban vagy? - kérdezte kicsivel komolyabban.

- Aha - bólintottam. - Mikor voltál itt?

- Kábé háromnegyed órája - mondta.

- Nem is írtatok új anyagot - néztem furcsán a lapokra.

- Tudom, filmet néztünk. Amúgy is, te mondtad, hogy ma jegyzetek nélkül menjek - nevetett fel.

- Mit néztetek? - kérdeztem, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy nem a házi miatt jött volna el.

- Talán valami természetfilmet - gondolkodott el.

- El tudom képzelni, mennyire lekötötte a figyelmedet - néztem a plafon felé.

- Ja, szétizgultam az agyam, hogy megmeneküljön az a gazella az oroszlántól - fújtatott „idegesen".

- És megmenekült? - fojtottam el a mosolyomat.

- Fogalmam sincs, bealudtam - közölte egyszerűen. - Várj. Jól hallottam, hogy nevettél? - kérdezte meglepetten.

- Fogalmam sincs, mit hallottál, én nem nevettem - tagadtam azonnal.

- Hazudsz - mondta gyanakvóan.

- Higgy, amit akarsz - forgattam a szemem.

- Engem nem versz át - nevetett, mint aki mindent pontosan tud.

- Ó, ennyire kiismertél két nap alatt? - vontam fel a szemöldököm.

- Kettő? - gondolkodott el.

- Aha - bólintottam.

- Csak két napja vettél észre? - kérdezte zavartan.

- Nem keltettél nagy feltűnést. Vagy csak én nem vettem észre? - bizonytalanodtam el.

- Nem, amúgy nem zavartam sok vizet - mondta. - Plusz-mínusz egy-két összetört szívű lány - tette hozzá.

- Mi? - ráztam meg a fejem zavartan.

- Vicc volt - nevetett fel.

- Bunkó - sóhajtottam megkönnyebbülten. Azt viszont nem tudtam, miért könnyebbültem meg. Mert elvileg nincs semmi közöm ehhez...

- Na, nyugi, tényleg csak vicceltem - ismételte.

- Jó, mindegy. Amúgy mi volt ma a suliban?

- Tényleg érdekel? - kérdezett vissza Oliver furcsán.

- Nem, egy kicsit sem, csak el akartam terelni a témát - vallottam be „minden mindegy" alapon.

- Ó, így már érthető - mondta, de hallottam a hangján, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.

- Mit csináltál tegnap a húgoddal? - kérdeztem, és ez már sokkal jobban érdekelt a sulinál.

- Videojátékozni tanítottam, de unta, úgyhogy elmentünk sétálni - mesélte. - És most sír, úgyhogy le kell tennem - sóhajtotta, a háttérből pedig tényleg gyereksírás hallatszott.

- Sok sikert - köszöntem el, aztán megszakítottam a hívást. Anyu pont akkor lépett be a szobába.

- Fáj még a fejed? - kérdezte.

- Csak annyira, mint tegnap - vontam meg a vállam.

Bevettem a lázcsillapítót, amit felém nyújtott, majd ittam rá egy kis vizet. Ahogy anyura néztem, láttam a fájdalmat a szemében, amitől azonnal gombóc nőtt a torkomban. Az íróasztalon lévő képet nézte. A kezébe vette, és megsimította apu arcát.

- Anyu... - próbálkoztam, de addigra már kiment a szobából, a kép pedig lehullott a földre.